- Ha valakinek, Önnek igazán több generációt érintően nagy adag kreativitással „terhelt” a családja, akár lehetett volna egyenes is ez az út.
Képzőművész nincs a családban, de a kreativitás és kézügyesség a legkülönbözőbb formákban öltött testet a családtagjaimban.
Nagyapám a falu ötletgazdag és ügyeskezű ezermestere volt, utánfutót heggesztett, ékszert javított, szobrokat faragott, igazi kovácsműhelye is volt. A kreativitása segített például átvészelnie a háborúban a fogságot, ólomtöltényekből orosz repülőgépeket és dísztárgyakat készített. Amatőr festőművészként rendíthetetlenül és folyamatosan alkotott, a nagyszülői ház verandáján terjengő terpentinszagot máig az orromban érzem.
Nyilván ez a környezet a gyermekeire is erős hatással volt, mivel szinte mindegyik kiemelkedő kézügyességgel rendelkezett. Édesanyám varrónőként és szabászként dolgozott és ebben élte ki a kreativitását. Gyerekként az öcsémmel legtöbbször a varrógép zakatolására aludtunk el, anya imádott ruhákat kreálni a család bármely tagjának. Ja, mellesleg az öcsém is alkot, rendszeresen fest, és mint tetováló művész kereste sokáig a kenyerét.
- E kreatív sokféleségből a teremtő aztán összegyúrt egy végtelenül tehetséges képzőművészt. Mikor érezte meg e családi vonás hívó szavát?
- Az, hogy alkotnom kell, a kezdetektől zsigerből jött. Gyerekként folyton rajzoltam, ösztönösen és saját kedvtelésemre. Később képregényeket másoltam vég nélkül, melyre aztán már felfigyelt az egyébként festő rajztanárom. 11-12 évesen újabb őrület jött, akkor autók röntgen rajzait másoltam, majd egy idő után fejből rajzoltam azokat. Mindezek befolyásolták az iskolaválasztásomat is, így kerültem Sátoraljaújhelyre a Hollóházi Porcelángyár porcelánfestő, kerámiaformázó, gipszminta készítő szakára, s érettségi után egy évig dolgoztam is a gyárban. A katonaság hónapjait is végigkísérte a rajzolás, obsitok, leszerelő zászlók kerültek ki nagy számban a kezem alól. Katonaság után viszont nem tudtam mit kezdeni magammal, így jobb híján az egyik barátommal visszamentünk Edelénybe és alapítottunk egy épületszobrász műhelyt és kerámiastúdiót. Sok jó ötletünk volt, de tőke és tapasztalat híján kudarcba fulladt a próbálkozásunk.
- Visszatért Edelénybe, mintha sejtette volna, hogy egy meghatározó útelágazás lesz az életében. Sejtette?
- Nem, de utólag tényleg látható a döntésem mögött a sorsszerűség. Épp egy nagyszabású régészeti ásatás zajlott akkoriban a településen, ahova segédmunkásokat kerestek. Új impulzusokra vágytam, és mivel néhány barátom dolgozott ott, elmentem én is talicskázni. Wolf Mária régész, akit azóta is második anyámként szeretek, az ásatási feladatok mellett bevont a helyszíni felszín rajzolás feladataiba. Valamit láthatott bennem, mert az ásatás végével az akkor készülő M3 autópálya feltárásain technikusi munkát ajánlott. Öt évet dolgozhattam izgalmasabbnál izgalmasabb régészeti feladatok között, ami végül a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteménykezelő posztjáig vezetett. Egy nagyon kreatív csapatba csöppentem, mely nem csak szakmailag, de szellemileg is húzóerőt jelentett. 1997 nyarán aztán dr. Révész László, a Hermann Ottó Múzeum korábbi igazgatója felajánlotta a középkori osztály gyűjteménykezelői pozícióját Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ez váratlan lehetőséget kínált és örömmel fogadtam el, mivel ez nagyobb szakmai feladatokkal kecsegtetett az ország első számú múzeumában, rendkívüli szaktekintélyek mellett. Ugyanakkor a kalandvágy is folyamatosan munkálkodott bennem, ráadásul jött egy amerikai munkalehetőség is…
- Az amerikaimádat szinte átszövi az egész életét. Mi vonzotta a tengerentúli világban?
- Amikor az emberben erős az igény, hogy megvalósítsa az elképzeléseit, de nem kap hozzá elég teret, akkor jobb híján külföldön próbál szerencsét - én például Amerikában. Először 26 évesen utaztam ki egy hátizsákkal, amit azért tehettem meg, mert a Nemzeti Múzeumban főnököm és jó barátom, Dr. Révész László elengedett 3 hónap fizetésnélküli szabadságra. New Yorkig jutottam és minden munkát elvégeztem, ami adódott: megtanultam gipszkartonozni, faszerkezeteket építettem, festettem, tapétáztam.
Kint tapasztaltam meg igazán, egyedül és idegenként, hogy milyen fontos a szakmai alázat és a magas fokú partnerség, mely mérce és alap maradt a mai napig.
De természetesen nem csak a pénz volt, ami Amerika felé sodort újra és újra. Ahogy megismertem New York nyüzsgő és semmihez sem hasonlítható, ezerarcú világát, ahogy egyre otthonosabban mozogtam benne, elképesztően inspirált. Jó volt látni azt is, ahogy az emberek csupán a kitartó munkájuk révén, mindenféle „mutyizás” nélkül, akár önerőből is komoly egzisztenciális szintet érnek el, amire abban az időben a környezetemben nem sok példát láttam. Ezért is volt nagy dilemma bennem, mikor először hazajöttem, mert épp készültem a Képzőművészeti Egyetem szilikát restaurátor szakára. Úgy határoztam, ha felvesznek az egyetemre, maradok, ha nem, irány Amerika. Maradtam.
- Sorszerű volt, hiszen régen várt ajtók nyíltak meg Ön előtt.
- Igen, teljesen váratlan helyzetbe kerültem a diplomamunka évében, ugyanis Földesi Péter, a szilikát restaurátor szakirány akkori vezetője felkért, hogy az egyetem után vegyem át a helyét a restaurátor képzésben. Így kerültem az iparművészeti restaurátor specializáción a szilikát restaurátor műhely oktatói pozíciójába, majd később a szilikát restaurátor specializáció vezetője lettem. Ez óriási megtiszteltetés volt, főként hallgatóként. Addigra azonban, mire ezt a lehetőséget megkaptam, már egy újabb fél évre elígérkeztem Amerikába. Az akkori osztályvezetőm, Kovács Petronella láthatott abban fantáziát, hogy a külföldi restaurátori tapasztalatok hogyan kamatoztathatók az oktatásban, ezért kiengedett és visszavárt. Azt gondolom, abszolút megérte. Az egyik munka révén bepillantást nyertem a Yale Egyetem képzéseinek egy részébe, valamint eljutottam néhány restaurátor műtermükbe is. A munkakapcsolatok révén a Metropolitan Múzeum falai közé is bejuthattam és a mai napig jó kapcsolatot ápolok a tárgyrestaurátor részleg osztályvezetőjével. Az a pár év, amit részletekben kint töltöttem nagyon sok képzett és elismert szakemberrel hozott össze, és néhányukkal a mai napig kölcsönösen jó baráti és szakmai kapcsolatot ápolunk. Ezt követően azonban egy időre elbúcsúztam Amerikától és maximális elánnal beleálltam a restaurátor képzésbe.
Az oktatás az akkorra már vágyott céltól egy egészen más irányba való letérés. Volt kedve tanítani?
Már az egyetem alatt is magával ragadt a hallgatói légkör, az együtt gondolkodás, az ott megtapasztalt csapatmunka. Minden sejtet átjáró boldogság az, amikor elkészül például egy-egy diplomamunka kiállítás, s tudni, milyen sok ember keze munkája van az eredményben. Ezen a területen is szerencsésnek mondhatom magam, mivel a Magyar Nemzeti Múzeum szilikát restaurátoraként és a Képzőművészeti Egyetem Specializáció vezetőjeként a mai napig egy olyan kollektíva tagja lehetek, amiben megint csak a csapatmunka, az együttgondolkodás varázslatos energiái viszik előre a szakmai munkát.
Az elégedettség azonban nem tartott sokáig, s bár egy erősen vonzó, szellemileg és szakmailag egy irányba néző közösség része voltam, újra megszólalt bennem a hang, hogy mindez még mindig nem elég.
Egy szerencsés véletlennek köszönhetően azonban újra tovább tudtam haladni a nekem elrendelt cél felé. A diplomamunkám révén – melyben egy Zsolnay kacsás díszes szökőkút restaurálásával foglalkoztam -, egyre több megkeresést kaptam. Elnyertem a Gellért fürdő restaurálási feladatait, ami egy jól sikerült referenciaként elindította a szakmai életemben az épületkerámiák restaurálásának kutatási folyamatát és a műemléki vonalat. Olyannyira, hogy ezek csapatban történő kivitelezésének céljából megalapítottam 2010-ben a saját cégemet, a Consall Team Kft-t. Sokan azt gondolták, ez a vállalkozói kedv el fog idővel vérezni, de szerencsére nem lett igazuk. Sőt. Mára a saját képzeleteinket is túlszárnyaltuk.
- Ma már nem csak kerámiával, hanem üvegrestaurálással is foglalkoznak, ez a pillér hogyan épült a cégbe?
- Az utolsó évfolyamok egyike voltunk, akiket még tanított Bráda Tibor festőművész, szakrális, ólmozott üvegfestő, mentor, tanár, jóbarát egyszemélyben. A maga közvetlenségével, szeretetével, lelkesedésével, tüzével és óriási szaktudásával lenyűgözött és inspirált bennünket. Az egyetem után Szatmári Nórának, Sipeki Zoltánnak, valamint nekem felajánlotta, hogy szívesen tovább képezne bennünket és átadná mindazt a festői tapasztalatot és tudást, ami ennek a páratlan művészeti területnek az alapja. Ettől nagyjából elájultunk akkor, s mindenképpen szerettünk volna ennek a bizalomnak megfelelni. Elkezdtünk együtt dolgozni, és megalapítottuk a Fénybrigád elnevezésű alkotóműhelyt, és emellett igyekeztünk a kortárs üvegfestészetet is összefogni. Igy adódott, hogy a Magyar Festészet Napjához kapcsolódó kortárs üvegfestészeti kiállításokat is közösen rendezzük már évek óta, melynek jelenleg én vagyok a hivatalos kurátora. Közben számos új, nagyszerű kollégával is gyarapodott a kis restaurátor csapatunk. 2012-től létrejött a cég üvegfestő műhelye is, melyhez Debrecenből egy nagyszerű üvegtervező páros is csatlakozott Nagyváradi Nóra és Kozma Mihály személyében. Hozzáteszem a Zsolnay épületkerámia restaurálási projektjeink sem tartanának magas szakmai szinten, ha nincs a kollégák kitartó munkája és csapatjátéka, melynek szakmai irányításában Botz Alexandra restaurátornak és párjának, Lincz Gergőnek szintén kiemelt szerepe van, amiért szintén pokolian hálás vagyok.
Ennek eredményeképp az elmúlt években számos nagyszabású műemléki projekten bizonyíthattuk szakmai rátermettségünket, hogy csak néhány fontosabbat említsek: Várkert Bazár, Zeneakadémia, Országház, Párizsi Udvar, Operaház, Olof Palme ház, Szent István Bazilika, Debrecen Megyeháza, Jáki Templom és nem utolsósorban a kecskeméti városháza rekonstrukciója is.
- Ennyi év után, ilyen tapasztalattal a háta mögött ez a munka mennyire ment kisujjból?
- A mai napig semmi nem megy kisujjból. Alázattal és mindig megújuló lelkesedéssel közelítek minden egyes munkához.
Itt Kecskeméten elsősorban az jelentett kihívást, hogy egy műemléken ennyi féle anyaggal kellett dolgozni. Közel 3000 négyzetméter téglahomlokzat, valamint épületkerámia díszítmények és ólmozott üvegablakok restaurálását végeztünk.
Az átjáró- és folyosóajtók, valamint az udvari kapuk ólmozott üvegeinek élettartamát kellett újabb sok évtizedre meghosszabbítanunk. Igen gazdag és kiterjedt írott dokumentációja van a háznak, melyeket élmény volt kibogozni. Látnunk kellett, milyen anyagokat, technikákat használtak elődeink, csak így tudtuk megfelelő restaurálási tervet készíteni. Nekem szigorú alapelvem, hogy amit csak lehet, meg kell menteni az utókornak. Ha csak 20-30 évvel növelem meg a tárgy életét, már sokat tettünk. Semmiképp sem szabad az eredeti elképzelésnél többet hozzáadni. Csak annyit, hogy egy statikailag stabil, esztétikailag pedig hiteles tárgyat kapjunk. Egy százéves múlttal rendelkező házban persze számos időzített bomba rejtőzik, hiszen nem lehet minden eredetileg beleépített anyagot kiváltani, lebontani. Emellett a különféle összeérő szakterületek hatásai is találkoznak egy-egy felületen, tehát az időtállóság sosem csak rajtunk múlik.
- A városháza ajtóit, ablakait ma vélhetően sokkal többször nyitják-csukják, mint évtizedekkel ezelőtt. Hogyan tudták ezeket a műemléki darabokat ennek az igénybevételnek megfeleltetni?
- Ezeken a nyílászárókon a művészeti értéket az üveg hordozza, ezért elsősorban a statikai funkciót betöltő ólommal volt tennivalónk. Ez a fém idővel korrodálódhat, oxidálódhat, meggyengül a szerkezete, melynek következtében sérülhet, elpattanhat az üveg. Ezért az elsődleges feladat az ólmok szerkezeti állapotának védelme, megerősítése, hogy bírja az igénybevételt. Erre természetesen tradicionális anyagokat használunk szintén, és az ólmozásokat gitteléssel és forrasztással erősítjük meg. Extrém igénybevétel esetén acélmerevítéses szélólmozást is lehet alkalmazni a régi helyett. Nem mindig van rá szükség, mert ha a konstrukció jó, és van védőüveg az eredeti felületen, akkor az sokáig működhet. Ha az ember betartja az előírásokat és átgondoltan alkalmazza a rendelkezésre álló technikákat, 40-50 évet simán hozzáadhat a tárgyak életéhez.
- A napi 10-12 órányi munka mellett helyet szorít sok egyéb elfoglaltságnak, melyek közül talán a zenélés a legfontosabb. Honnan a muzikalitás Önben?
- Nem vagyok egy kimagasló tehetség, mert egyrészt autodidakta módon tanultam gitározni, másrészt soha nem volt elég időm gyakorolni. A zene nagyon régóta szerves és megkerülhetetlen része az életemnek.
Ha próbálunk, kiszakadok a jelenből, megszűnik a világ.
Már Salgótarjánban és Edelényben is zenéltem barátokkal, s e szenvedély kiéléshez később is mindig megtaláltam a lehetőségeket és a megfelelő embereket. Amikor a Nemzeti Múzeumban dolgoztam, egy ugrásra volt a Szentkirályi utca, a Kim Novák próbaterem. Minden nap munka után oda mentem, hangoltam Pribl Gyuri hangszereit, figyeltem mit csinál. Máig tartó barátság alakult ki ezekkel a zenészekkel.
- Most úgy fest, mint aki révbe ért. Jól érzem?
- Igen, abszolút. Büszkén mondhatom, hogy a kis csapatunkkal mára elértük, hogy olyat tudunk hozzáadni a magyar kultúrához, ami miatt egyre inkább megkerülhetetlenné válunk.
Én, aki tényleg az alapoktól, talicskát tolva cseperedtem a szakmába, tudom csak igazán, hogy a csapatban mindenkinek a munkája egyformán fontos. A segédmunkásoké éppúgy, mint a kézműves szakembereké. Mindig igyekszem megtalálni a megfelelő embereket az adott feladatokhoz, s megtartani a hitet a csapat tagjaiban, hogy annak, amit csinálunk, még ha sokszor küzdelmes is, de van értelme.
Magánemberként is elégedett vagyok. Egy olyan mikrokörnyezetet alakítottam ki magamnak, amiben szeretek létezni, s ahova én dönthetem el, kit engedek be. Nagyon sok igaz barát és inspiráló szakmai közeg vesz körül és szerencsére azért egyéb hobbira is jut idő, mint például a zenélés. Ennek külön érdekessége, hogy egyik volt egyetemi csoporttársammal, Zágoni Péterrel a mai napig közös zenekarunk van, így nem csak a munkák során futunk össze, hanem a Budakeszin lévő próbaterem is lehetőséget ad egy másfajta, de szintén kreatív töltődésre. Azért akadnak még szakmai tervek is, egy privát, független kézműves műhelyt mindenképp szeretnék létrehozni, ami valószínűleg Zebegényben fog hamarosan megvalósulni.
Szöveg. Várkonyi Éva
Fotók: Gyenes Kata
