- Hol?
- Ott ne, a templomajtó meg a bárpult között.
- Ja, hát az ott Eszter. Nem ismered?
- Nem. Miért kéne?
- Hát a szófestmények...Még mindig semmi?
- Semmi.
- Tájékozatlan vagy.
- Kétlem. Na mondjad már.
- Odaátiságból ideátiság, ideátiságból odaátiság.
- Ne erőltesd magad.
- Szóval rövid, szavak alkotta festmények, amik valahogy máshogy ábrázolnak. Belenyúl az érzékelhető világba, benne kavarog, de ha kicsit alányúl, akkor a jelentéktelent magasztossággal abajgatja, ha kicsit fölé, akkor a változatlan valóságot keresi.
- Panteizmus szaga van. Ezt állítja ő is?
- Kérdezték tőle. Nem volt kész válasza, azt mondta, mit érdekelne engem a költészet maga.
- Mi a fene. Eredeti. És mit tudsz még erről a nőről?
- Hát látod, ifjú középkorú, már nem, de még az sem.
- Fárasztasz.
- Akkor befejezem. Nincs is más fontos.
Levegő bontja rajtam apró, csillogó vízgyöngyökre a nedvességet. Némelyik még hűvösen gördülne tovább, már már beleremeg, de kifog rajta a szél. Pimaszkodik a vízzel is. Kézen fogja, nyújtogatja, nem dühösen, jókedvében. A víz nem áll ellen, hagyja lenni a szelet. Látom, kacagás rázza két vállát.
- Bizonyíthatnád-e, hogy vagy, formálható anyagjátékaid nélkül? - kérdezi a víz.
A szél csillapíthatatlanul matat tovább. Felfrissül láthatatlanságától, váratlanul meglepi a vizet, túltaszítja a köveken és hullámfésűvel oldja kontyából a száraz füvet.
Észreveszik vígságuk közepette a csodálkozó idegent. Elcsendesednek egy pillanatra és valamit mutatnak. Meglátom a kedélyes, tajték szélű csipketalárt. Fitogtatják így ketten, én váltam ki belőlük. Nem testemet akarják, hanem tudatomat. Abba a nagy nyugodt, egyenletes mozgásba bevonni. Körkörös játékuk ritmikusan mondogatja, milyen örök lapul mindig változó gondolatörvényem alatt.
Szántóföldbe botlik a hegy lába és elhasal. Közönséges haszonnövény ajánlkozik kerítőnek. Szépsége keres magának magágyat. Közéjük megyek megérteni szavukat. Szúrós, sovány kórók, dudvákkal megszórva enyelegnek közel egymáshoz. Bársonyszélű dédelgetést vártam, pillangó szárnyú első csókot. Érzékelésem megzavarja a valóságot, megdöbben nem érthetősége láttán.
Más jelrendszerhez fordul. Megsürgeti az időt és átirányít a szemközti dombra.
- Közelről csak az egyest látni! - kiabálja hangtalanul - Az idők kezdetén, a negyedik napon tetten érték a Nap születését. Ez örökre meghatározta őket, ezért követik töretlenül mozgását.
Földhöz ragadt sárga felhőt határol el zajtól a csend, nesztelen ringása az idő karjaiban keresi azt, ami végtelen.
Lanyhán fordulnak a vaskerekek, kétség van a nehézfémben. Bizonytalanságom maradásra biztat, de vontat már otromba súlyával egy józan holnap. Kattog a kerék, szótagolja eperszínű szavaidat, illat árad odaveszett perceimből. Domboldalon fenyőerdők sűrű zöldje fut az égbe, kék boltívben ígéreted fátyolosan megremeg.
Szövetére kényes kanapé, hivalkodik a nappaliban. Rajta három galambszürke párna bájcseveg. Árnyék biceg rajtuk, az elhivatottságán túlnyúló lámpa babrál fényekkel. A kanapé meleg bézs színe araszol át a lámpaernyőre, az egységet aranyszínű rojtok oldják.
Kávébarna szőnyeg puha cikornyáit tapossa óvatosan egy antik hatású dohányzóasztal. Vadcseresznyefa vetemedik megbízható hajlatokba, az asztal lapja matt és makulátlan. Szemközt a falon pusmogó könyvespolc alkonyodik, néhány áporodott klasszikus méltatja és több nyughatatlan kortársszerző áltatja olvasóközönségét. Az eleven bézs megtorpan egy lila szobanövényben, de aztán lelkesen továbbmatat és a függönyön alkalmatlankodik.
A kanapé mögött egy tökéletes selyemháló beleremeg egy szerencsétlen véletlenbe. Az erős fonallá keményedett fehérjeoldaton végigfut a rezgés és könyörtelen végzetté növi magát, élniakarás találkozik ádáz halállal, kétségbeesett védekezés küzdene egy elszánt Arakhnéval. Hangtalanul oldódik a még élő, lágy szövet.
Az életidő megbotlik egy pillanatra és már selyembe pólyálva mutat egy esetleges újjászületés irányába.
Három, eleganciájában pompázatos teáscsésze kényeskedik ugyanannyi fennhéjazó csészealj nyakában. Kevélységük a Tang-dinasztia óta töretlen. A csészealj fehér, pőre ártatlanságát egy tülekedő aranyfényű fodros díszítés taszítja révületbe. A törékeny nászon felbátorodva, a díszítés még tesz egy vétlen kört, virágzó cseresznyeág képében. A fehér és az arany egységgé csendesedik. A csésze külső része ugyanezt játsza tovább, de belseje elbizakodottabb színekben hoz, néhány arányaiban is illetlen, rózsaszín cseresznyevirágot. Meg sem próbál szendeséget színlelni.
Egy hanyag mozdulat és az univerzális törvényszerűség hozza a végzetet.
Billen a csésze, a cseresznyevirágok kétségbeesetten fordulnak saját tengelyük körül. A csészealj rémült sikolya elbizonytalanítja a tömegvonzást, de kegyelmet nem gyakorolhat. Az aranyfodrok kábult zuhanásba kezdenek, a zuhanást emlékfoszlányok fogják kézen és együtt száz apró darabba lökik az előkelő kerámiát.
Az elemek némán szétszóródva figyelnek, a porcelánmáz bús nyugalommal nézi, ahogy fellélegzik a bezárt kaolin.
Benövi az éjszaka a parkot, lágy csend hajlik a bokrok alá, mélysötét színek magasabb rendű nyugalma diskurál a természettel. Elmerengenek a lámpafényen, ahogy az virgonc, tünékeny fényével kutakodik a felszínen, kíváncsiságában nincs kérdés univerzális válaszokhoz.
Vén platánok évszázados tudáspalástjához itt-ott tisztelettel hozzáér az ifjú sövény. Minden új neki, de ahogy a fa okítja: az anyag nem változik, csak a forma egyre vadabb.
Kéjes homály matat a pad körül, bizonytalan szendeséget lök hevült ölelésbe egy éjszínű akarás.
Egy leszakadt gomb gurul lendületesen, a platán törzsére izzadt zihálás tapad, forog, pörög, suhan fékezhetetlen elszántsággal. A meleg asztfalt zsenge, hüvős, hamvas fűbe botlik. A gomb lassul, meginog, imbolyog aztán bársonyzöld ölelés lenget finom kiteljesedett pihenésbe.
Egy távolabbi platánfa alsó ágán hintázik egy mámoros, halk fütyörészés.
Otthontalan ember a gazdája, természet és ember kegyelmének elegye, hogy még lehet, és ugyanezek átka, hogy még van.
A nyár kegyeltje, a tél mostohája, lelkére a közöny öltötte sűrű magány-motívumait, az emberiség kirekesztett fia ő, ajkán a gecsémánéi csók szárad. Kábult ábrándok tesznek párnát feje alá, a villámszülte Dionüszosz könnyítve old tegnapot, mát.
Fekete kékes tollazatba zárt, bölcs varjúféle madár kuporog egy délceg torony tetején. Közvetlenül mellette, a kereszt tör felfele, a megfelelő értelmezés reménytelen reményében. A madár sablonosan tollászkodik, odalent emberek igyekeznek az épület irányába. Apró szeme irányukba fordul, fejét előre feszíti és mereven szegeződik csillogásukra. Fénylik rajtuk minden -hunyorog a puritán madár. Izgatottan fordul a másik irányba, onnan is pompázó népek jönnek. Van valami mégis, mi visszariasztja és összezavarja. Rebben a madár.
Rövid idő múlva a kereszt mellett károg. - Még mindig az önzés és a közöny. De nincs belső mércéjük már, ami ezt kimondatná velük. Elhatárolódnak mindenféle morális kérdésfelvetéstől. Nincs többé igényük az erkölcsi felelősségvállalásra. Elavultál végérvényesen.
Én futnék utánad,
de vége a tájnak,
a hegyeken túl,
már istenek járnak.
Ötvenkét napja téged már az örökkévalóság pártfogol. Kérdeztelek volna miért, de te
balzsamos némaságban tudtad a választ. Szemfedődön magasztos csipkék hivatkoztak az
ádáz ismeretlenre és körülötted fehér selyem, hideg fodrozása ámított kényelemmel.
Alatta a szépen megmunkált fa, fáradhatatlanul fénylett, makulátlan méltósággal várta az örök, éjszínű port.
Fehér inged finom szövése között, dohányillatú tegnapok sajogtak.
Öltönyödön néhai ünnepségek nesztelen lármái intettek felém, visszaköszöntem, és zakód belső zsebében
levelem, amiben röviden megköszöntem mindent, és elmondtam azt, amit ötvenhárom
napja kellett volna.
Az idő, maga is leválasztva az ismeretlentől, megdermedt mellettem, majd rémülten
belémkarolt, feszengve tartott, vagy tartottam én őt. Mi lenne vele ott, ahol minden örök és
végtelen, súgta megszámlálhatatlan évezredek érdes hangján, és minden szavánál
szorított rajtam, közelebb húzott magához. Aztán végül a maga szeszélyes hirtelenségével
feleszmélt, és vészjósló kényúrként ígért nekem is hasonló leválasztást.
Erszény Eszter
Gyergyószentmiklóson született
Angoltanár a kecskeméti Katedra középiskolában
a filozófia művelését ugyanis nem tudta kenyérre cserélni, az angol nyelvtant viszont igen)
