Egyetlen boldog perc, talán annyi sem, a sok heti készülődés után. Féltve rejtett dobozok, ügyetlenül csomagolt szeretet. Egy ölelés, suta, befejezetlen simogatás. Egy elkapott pillantás, rejteni próbált könnycsepp. Boldog karácsonyt. Szeretlek. Ez az emlék, ez a hangulat mindig vele volt. Ez volt az ő igazi ajándéka.
Egyik sört nyitotta a másik után, aludni akart, át akarta aludni ezt a napot, ezt az estét. A város elcsendesedett, kihalt. Néptelen utcák, sok ezer lámpafűzér, a pálmák törzsére tekert villódzó fénykígyók. Az ablakok mögött elkapott intim világ, puha meleg nyugalom. Akkor régen esténként mindig sétáltak a családdal. Meglátogatták a mamát, beugrottak rokonhoz, olykor baráthoz. A hideg, ünnepélyesen üres utcákon lépkedtek, leselkedve mentek. Ha apró lámpafűzér fénye látszott a meleg szobákban, tudták, ide is megjött már a Jézuska.
A hajó kajütjében meleg volt, most ez volt az ő világa, egy napra, egy estére nem volt odakint semmi más. A parkban fenyőágat tört, ott volt a kormányállás felett, kicsi villódzó égősort is vásárolt. Megjött hát a Jézuska. Kinézett a városra, fel a magas, fényben úszó templomtoronyra, a nyitott sörösdobozt feltartva elmosolyodott.
− Boldog karácsonyt! Akárhol is vagytok...
Lehúzta az italt, újabb reccsenve összegyűrt pléhodoboz repült a kukába. Nehezen, akadozva lélegzett, igyekezett elnyomni a feltörni készülő sírást. Nem akarta megadni magát az emlékezésnek.
Ekkor lépéseket hallott a mólóról. Halk beszédhang, zavart toporgás neszei. Felkapta a kabátját, kinyitotta a kajüt ajtaját és a ponyva vizes redői alól hunyorogva mászott ki a fedélzetre. A mólón két alak ácsorgott tétován. A borostyánszín gázlámpa fényben először alig tudta kivenni, kik azok, aztán meglepődve hőkölt hátra. Ismerős arcok, mégis ismeretlenül. A kikötőmester és a kortalan, mindig újságját olvasó féri álltak a hajó mellett. Hétköznapi, kopottas ruházatuk ma este átadta a helyét az ünneplőnek, fel sem ismerte volna őket, ha az arcukat nem látja. A kikötőmester egy üveget szorongatott sután. Hartai kilépett melléjük a mólóra, egy mozdulattal ugrott át a hajó és a part közötti deszka pallón. A két férfi érezhetően zavarban volt. Kezet nyújtottak, a fényben látszott ruhájuk hajlott kora, érződött a naftalin felszabadult lélegzete. De ki törődött most ezzel. A kikötőmester feléje nyújtotta a díszes, szép címkés üveget.
− Joyeux Noël! - mondta a maga kiismerhetetlen nyelvén. A másik féri is mellé lépett, bólogatva jelezte, boldog karácsonyt kíván ő is.
Zsolt megilletődötten vette át az üveget. Közelebb emelte, vizsgálgatta. Jóféle vörösbornak látszott.
− Merci! Merci, mes amis... - válaszolt illendően, összeszedetten próbálta köszönni a váratlan látogatást, a kedvességet. Bizonytalan mozdulattal a hajó felé mutatott, így invitálta vendégeit befelé. A két férfi lopva egymásra nézett, majd bólintottak. Óvatosan átléptek a pallón a fedélzetre. Átbújtak a ponyva alatt és a kajütbe mentek. Hartai hellyel kínálta őket, a térképeket levette az asztalról, mindenféle poharakat vett elő, az ajándék üveget középre állította. Amíg a dugóhúzót kereste, a hűtőből egy bontott fűszeres grappás üveget kapott elő, gyors mozdulattal töltött.
- Salute!
Koccintottak, hónapok óta tartó ismeretségük során talán most néztek először mélyebben egymás szemébe. Mosolyogtak ezek a szemek. Furcsán, kissé értetlenül, de határozottan mosolyogtak. Lehúzták az italokat, mindenki a maga módján. Cuppantottak, szuszogtak, a kikötőmester horkantott, elégedett bólintással mustrálta az üres poharat. A második kör már gyorsabban, mindenféle előadás nélkül tűnt el...
Sokat beszélgettek, mutogattak, később rajzolva, firkálva, egyre jobban belemelegedve barátkoztak. Zsolt megtudta, hogy bár van családjuk, messze élnek egymástól és még így, karácsonykor is csak telefonon, képeslapon kívánnak egymásnak boldog ünnepet. Előkerültek fakó fényképek gyermekekről, kiskutyát ölelő, díszes biciklit hajtó unokáról. Mosolyba dermedt családi pillanatok. Kapcsok, kötelékek, távoli emlékek. Sokat kérdeztek tőle is, helyeselték tervét a Rhone-on való feljutásról. Mutogattak, egymás szavába vágva, pergő nyelvvel magyaráztak. Mutatóujjukkal a térképen egyre feljebb és feljebb jutottak, be a szárazföldbe, Rajnán, Majnán, Dunán... Meglepetten néztek, amikor a repülés, a katonai múlt szóba került. Kicsit másképpen, kicsit komolyabban bólintottak, alig láthatóan talán meg is emelkedtek, mikor sokadik italukat emelve újabb áldomást köszöntöttek.
− Pour l'aviation! - És ittak, immár a repülésre is. Elmosódott lassan az este, a hajó kis kajütje megtelt igazi melegséggel. Szagokkal, beszéddel, sorsokkal, emlékekkel. Pár óra múlva, amikor minden ital elfogyott, a két férfi indulni készült. Kissé bizonytalan, de határozott léptekkel vágtak át a fedélzeten. Hartai ment elöl, jobban ismerte a hajót, igyekezett olyan óvatosan segíteni, hogy ezzel ne sértse meg a vendégek ingatag lábakon járó büszkeségét. A kajüttől a partig vezető, most aljas akadálypályának ható utat többször is megszakították. Újabb és újabb kézfogások. A barátságos hátba veregetések, lapogatások közepette egy örökkévalóságnyi idő után értek ki a kapuhoz.
− Vivez le aviation! - harsogta az újságos férfi, miközben kissé megkapaszkodtak egymásban. A szilárd talaj nem sokat javított állásukon, mintha még mindig a néha megbillenő hajón lettek volna.
− Éljen a repülés! - vágta rá Hartai is harsányan, kezét felcsapva, élő felkiáltójelként.
− Vivez la mer! - licitált rá a kikötőmester öreg barátjára. Hartai ismét rákontrázott saját nyelvén, éltette ő is a tengert, a hajózást. A széles kőlépcsőkig még sok mindent, csupa fontos és nagyszerű dolgot éljeneztek meg. Halvány emlékei szerint bőven kijutott az ünneplésből az öreg targoncának, a régi kopott zöld darunak, de még a fenti utcán magányosan elrobogó motorkerékpárnak is. A lépcsők tetejére érve Hartai megállt, immár tényleg elbúcsúzott. A két férfi még egyszer, ezredszerre kezet rázott vele, majd határozottan, bár kissé ferdén átkeltek az úttesten és a város felé indultak. Zsolt utánuk nézett, fejcsóválva, felszabadultan nevetett. Ez a két örökké mogorva, pökhendi gall kakas a legnagyobb karácsonyi ajándékot adta neki ma este. Barátságot, társaságot, alkalmi feledést kapott. Hirtelen messze hangzóan, csengő bongó lármával megszólalt a feje felett a templom harangja. Hangja betöltötte az utcákat, tereket, a tenger vizén rohanva eljutott a távoli partokig. Felnézett, az árkádos lépcsősoron mozgást látott. Embereket. Sokan voltak. Családok, társaságok, csoportok mentek felfelé, a székesegyház felé.
A hajdanvolt zarándokok rakta, ezernyi apró gyöngykaviccsal borított lépcsők csoszogó lábaktól visszhangzottak. Éjféli misére hívott a harangszó.
Az ünnepek hátralévő napjai most már vidámabban teltek. Meglátogatta a templomot, újra szóba elegyedett Istennel. Rengeteg mondanivalója volt. Elmesélt mindent, egészen belelendült, kapkodott is nagy igyekezetében, nehogy valamit elfelejtsen. A szépen faragott tölgyfa padokban ülve hosszú órákat töltött. Hatalmas, emeletes kovácsolt vas gyertyatartók álltak a templomban. Rengeteg gyertya ontotta remegő, bizonytalan fényét a távoli mennyezet felé. Isten dicsőségére, megbocsájtást, áldást, védelmet kérve. Vagy éppen emlékezve. Ő is gyújtott néhány szálat, nehézkesen helyezte el a gyertyákat a zsúfolt, viasztól csöpögő tartókon. A füst és a mindent átható parafin illat meleget adott a hideg, óriási térben. Sétált, nézelődött a templomban, nyugodt volt. Felszabadult és bizakodó. Csak előre tekintett. Tervezgetett. Megköszönte újra és újra, hogy nem kell visszanéznie, bár tudta, érezte, egyszer meg kell majd tennie. Egyszer meg kell szabadulnia a félelmeitől, kérdéseire válaszokat kell kapnia. Le kell zárnia a múltat. Lapoznia kell a sűrűn telerótt lapok között, ameddig egy érintetlen oldalig nem ér.
A szilveszter hangzavarral, dudaszóval, sivítva robbanó rakéták fényével jött el. Az óváros egészen megtelt a látogatókkal, vendégségbe érkezett rokonokkal, búfelejtő, bizakodó népekkel. Éjfélkor magával ragadta a mindent elsöprő öröm, ahogy ezrek kiáltották az ég felé vágyaikat, feledték a múltat és nevetve várták az újat, a jobbat, a boldogabbat. Ott állt közöttük ő is, mosolyogva nézte a tűzijátékot. Messze kint a tengeren tükröződött a rengeteg rakéta sziporkázó fénye, a lágy hullámok hajlították, elmosták, végül az egész egy színes, úszó fényszigetté vált. A tűzijáték nem várt, hatalmas erővel ragadta meg, erőt adott, olyan erőt, amit utoljára ott távol, az augusztusi ünnepség után érzett. A várakozás, az új kezdet, a lezárt és feledni próbált múlt. Új esztendő kezdődött.
Az idén már hazamegy. Nem bújkál tovább.
A január nagyon hideg volt, pedig a tenger sokat enyhített, elfedte a tél valódi, jegesen kemény arcát. A hegyekben folyton havazott, ez a kikötőben már esőként hullott alá, elmosva a napokat, a jókedvet, a kevés januári színt. Ingadozó hangulatban töltötte az új esztendő első hónapját. Volt, hogy nevetve, nagy kedvvel ébredt, felöltözött és úta kelt. Járta az utcákat, boltba ment, a gyér forgalom mellett szabadon sétálta át a várost többször is. Betért az öböl túloldalán a kicsi, fekete-fehér csempés kávézóba, ahol az autóversenyeket nézte a szezonban a mindig vitatkozó öregekkel. Fázósan ültek a törzsvendégek, a szűk helyiséget betöltötte a fogasról lógó kabátok és gazdáik sűrű, nehéz illata. Bólintott, pár elmutogatott, tört nyelven eldadogott mondat, majd a tévé felé fordultak, kizárva a világot, a társaságot. Mindent, ami zavaró lett volna a túlélésben. Mindeki ezt csinálta. Túlélt. Vegetált. A tenger sokszor mutatta szeles, tajtékos, haragos arcát. Hatalmas robajjal szétfröccsenő, félelmetes hullámok ostromolták a szikla védőgátakat. Az erőd büszke bástyája is kicsinek, védtelennek tűnt az elemek ilyen ádáz tombolásával szemben. De azért állta a rohamot, tartotta a vihart. Óvta az öblöt most is, ahogy sok száz éve mindig. Hartai nem szeretett volna most odakint hajózni, rideg és kegyetlen volt a tenger. Többször ébredt éjszaka nagy rántásra, a hajó még itt, a védett belső oldalon is táncot járt biztonságos kötelein, recsegve ellenkezett. A pufferek nyikorogva szorultak a móló és a hajó közé, élesen fütyült a vihar a köteleken. A ponyvát többször javította, erősítette, mégis sokszor nézte aggódva, ahogy a szél belekap, vitorlaként feldagasztja, rángatja vele az egész hajót.
A hónap vége felé enyhült a tombolás, elfáradt a zúgás, a tenger is lecsillapodott valamelyest. Csak az eső, a víz nem akart elfogyni. Állandóan szakadt, monoton hanggal. Sűrűn, áztatóan folyt az égből. Minden vizes volt. A ruhái, a teste, még a lelke is átázott. Ahová lépett, pocsolyák fröccsentek a lába alatt, a víz serény és kérlelhetetlen volt. Utat talált mindenhová, beszivárgott a cipőjébe, a kabátja alá, be a kajütbe, le a motortérbe. Ha ritkán, egy délelőttre alább is hagyott, a kavargó, sűrű felhőpamacsok elzárták a külvilágtól az öblöt, ráültek a városra, délutántól pedig már újra szakadt. Nem látott napot, nem látott semmi derengést talán hetek óta. Nem száradt meg semmi, hiába lapátolta a vizet minden erejével. Merte vödörrel és kergette ronggyal, seprűvel, alig látható eredménnyel. Lucskos, csepegve vánszorgó napokat élt. A sár lassan elborította az utolsóként kitartó foltokat, a koszos áradat zubogva tűnt el az óváros bűzös csatornáiban. Halvány vigaszra lelt mégis egy délután. A napok alig észrevehetően, de már hosszabbodtak. Bár kék eget hetek óta nem látott, az ólomszín derengés mégis kicsivel tovább maradt. Aztán még tovább. Még egy hónap...
Talán sohasem várta a tavaszt ennyire. Nehéz volt, nagyon megviselte a fénytelenség. Átverve érezte magát, de tudta, csak önmagát okolhatja. Olyan sokszor mondogatta, elképzelte, hogy itt más a tél, elhitte, mert el akarta hinni a saját meséjét. Az itt maradás indokát, az olcsó kibúvót.
Ki fogja bírni. Vége lesz nemsokára. A kajüt dohos lehelletét elviszi az első szeles-napos hét, kiszellőztet és kiszárad minden. Tiszta, új illatok szaladnak fel a távoli hegyek ragyogó sziklái között. A rügyek kipattognak, virág és szín borítja el a most víztől sötét várost. Február végén elkezdődik a fesztivál, a karneváli autók díszes sora elfeledteti a tél egyhangúságát. Számolta a napokat visszafelé. Nemsokára hazamegy.
Részlet egy hamarosan megjelenő könyvből
A szerző grafikus, Kecskeméten él
