- Általában minden gyerekvers bájos és kedves, de ezekből a sorokból extra adag tisztaság, üdeség, kerekdedség és hiteles optimizmus árad. Ilyen az Ön személyisége is?
- Hiszem, hogy folyton változunk, és azt is, hogy nem ez a változás határozza meg az alapvető személyiségünket, de nagyon sokat tesz ahhoz, akik vagyunk. Úgy érzem, kicsit elhatározás kérdése is, hogy milyenek szeretnénk lenni. Sokáig éreztem magam kevésnek, sikertelennek, de egyszer csak azt éreztem, hogy több is lehetek, és hogy ezt nagyon szeretném. Emellett az elsődleges válaszom a kérdésre az, hogy igen, alapvetően optimista vagyok, és ebben nagy szerepe van annak, hogy gyerekek vesznek körül. Az ő tisztaságuk és üdeségük nagy példa számomra.
- Mit hoz ebből otthonról?
- A semmi közepén, egy lakiteleki tanyán nőttem fel. Szüleim nagyon fiatalon vállaltak gyereket. Amikor én megszülettem, apu 19, anyu 17 éves volt. Igazi szerelemgyerekek voltunk. Apu portásként dolgozott, anyukám idő előtt rokkantnyugdíjas lett, így ő otthon volt, nevelt bennünket és végezte az ház körüli feladatokat. Mi már egészen kisgyerekként megtanultuk, hogyan tudunk hasznos részei lenni ennek a nem túl komfortos világnak. A szerény körülmények, melyek között cseperedtem, akkor nem estek jól, de ma már sok szempontból hálás vagyok értük. Egyrészt nem lennék az, aki vagyok, ha nem ilyen miliőben nevelődöm, másrészt egy életre szóló útravalót kaptam: megtanultam megbecsülni és hálásnak lenni azért, ami megadatik. És nem voltunk boldogtalanok, sőt! Nagyon sokat nevettünk otthon és bár apu szigorú volt, nagy szeretet is övezte a gyermekéveimet.
- Édesapja a szó nemes értelmében egy egyszerű, kétkezi ember volt. Miért tartja az egyik példaképének?
- Az olvasottsága miatt. Rengeteget olvasott, sőt, írt is, de sose láttuk, mit. Sajnos a halála után sem kerültek elő az írásai. Minden este, vagy ha kicsi szabadideje adódott, rögtön könyvet vett a kezébe. Történelmi, bűnügyi, ismeretterjesztő köteteket és különféle regényeket olvasott. Ez belémégett vizuálisan. A betűszeretetemet is innen, tőle hozom, nagyon hamar kezdtem olvasni. Hat évesen már rendszeresen könyvtárba jártunk, imádtam a könyvek illatát, ajándékként éltem meg az ott töltött időt. 14 éves koromig csak mesét olvastam, eleinte Andersent, tündérmeséket, majd később komolyabb, nagyobbaknak szánt műveket is. Ültem a konyhában és faltam a könyveket.
- Ikonikus hely, a későbbi sorsa is ott dőlt el.
- A kezdeti időket leszámítva nagyon szerettem tanulni és kiváló jegyeim is voltak. Elképzelésem a jövőmről azonban nem volt. Nagyon sok minden érdekelt, de nem tudtam, számomra mi lenne a megfelelő út.
Gyerekként katona akartam lenni, később geológus és csillagász.
Egyik este aztán ültünk otthon a konyhában, és apu azt mondta: „mivel szereted a gyerekeket, menj a tanítóképzőbe”. Így lettem tanító és óvónő.
- Abban, hogy ma alternatív iskolában tanít, komoly szerepet játszott az első munkahelye, ahol erre, az akkor még csak zsigerből jövő tudására, égető szükség mutatkozott.
- Igen, igazi mélyvízbe kerültem. Problémás, főként cigány gyerekeket tanítottam Kecskeméten a Vörösmarty Mihály Általános Iskolában. Olyan osztályt kaptam, ami valódi kihívás volt. Két hét után azonban mégis azt éreztem, mintha mindig ezt csináltam volna. Azonnal megtaláltam a gyerekekkel a közös hangot. Imádtam, de nagyon fárasztó is volt, mert kifejezetten erős jelenlétet kívánt. Sokszor kérdezték tőlem, hogyan tudom őket fegyelmezni.
A válaszom mindig egyszerű volt: úgy, hogy odaállok és betöltöm a teret.
Azt kellett, hogy érezzék, hogy mindenhol ott vagyok. Őszinte tiszteletből cselekedtem, mely nem elvárásból vagy félelemből táplálkozott. Tudtam, hogy akkor tanítok jól, ha én legalább annyit tanulok a gyerekektől, mint ők tőlem. Bár azt sulykolták belénk a főiskolán, hogy a gondjainkat az iskola falain kívül kell hagynunk, én ezt nem tudtam megtenni és nem is hittem ebben az elméletben. Én őszintén és sokat beszélgettem velük és minden nap elmondtam nekik, milyen állapotban vagyok. És ők is hasonlóképpen beszámoltak az aktuális hangulatukról. Az első nap szembesültem vele, hogy itt a hagyományos módszerekkel semmire nem megyek. Már a főiskola alatt és ezekben az években is sokat olvastam az alternatív módszerekről, melyeket igyekeztem beépíteni a munkámba. Így tudtam sikeres lenni ezen a kemény terepen. Vallom, hogy minden gyerekhez vezet út, s addig kell keresni, míg meg nem találjuk.
- Ma már azt vallja, hogy jobb tanító, mint óvónő, de mintha ez sosem dőlt volna el igazán ebbe az irányba. Erre utal az is, hogy többször tette próbára magát egyik és másik pályán is.
- A végzettségem szerint tanító- óvodapedagógus vagyok, ami azért is különleges, mert mindkét irány a pedagógiába vezet, mégis annyi árnyalatban különbözik, ami miatt sokat vívódtam, hogy melyik is az én utam. Ennek a kérdésnek a feszegetésére a lehetőségeim és a választásaim is rásegítettek. A cigány gyerek között eltöltött négy évet a saját gyermekvállalásom zárta le. Bár terveztem a visszatérést, de időközben megszűnt az iskola, s a helyén egy óvoda indult. A sors fintora, hogy ugyanabban a teremben, amelyikben a napközit kezdtem, lettem 6 év múlva óvó néni. Kicsit tartottam tőle, mert azt éreztem, hogy az óvónői munkában akkora szabadság adatik meg, amivel nem tudok mit kezdeni. Végül belevágtam, de mivel itt a hagyományos elvek mentén zajlott a gondozói, nevelői munka, hamar búcsút intettem ennek az intézménynek. Ekkor mindenképpen az óvónői pályára akartak az égiek terelni, így kerültem a Ménteleki Óvodába. Ez, bátran mondhatom, életem egyik legjobb döntése volt. Az óvónő, aki mellé kerültem, meghatározó alakja lett egész életemnek. Jakusné Nagy Henrietta nem csak emberként, de óvónőként is a mai napig példaképem. Számos alternatív elméletet alkalmazott munkája során, s kidolgozott egy módszert arra, hogyan tudunk meséket, verseket átadni a gyerekeknek. Van, hogy még most is leírom egy-egy mondatát. Ahogyan most bánok az iskolában a gyerekekkel, annak legalább a 60-70%-át tőle tanultam.
- Az ő lányának rajzai illusztrálják a verseit. Ezt a véletlen hozta így vagy tudatos döntés volt?
- Mindig is tudtam, láttam, hogy Heninek (a lányát is így hívják) csodálatos rajzai vannak. Aztán egyik nap arra ébredtem, hogy azt szeretném, ha ő rajzolna a könyvembe. Azonnal egy nyelvet beszéltünk, fél szavakból értettük és éreztük egymást - szebb rajzokat el sem tudnék képzelni a verseim mellé. Ha elkészültem egy munkámmal, átküldtem neki, majd ő rajzolt hozzá, de olyan is volt, hogy én írtam verset a csodálatosabbnál csodálatosabb munkáihoz.
- Szakmailag és emberileg is idillinek tűnnek ezek az évek, mégis hátat fordított nekik, miért?
- Bár Heni mellett egy idő után elhittem, hogy óvónőként is jó lehetek, s rátaláltam önmagamra ebben a munkában, de folyamatosan ott motoszkált bennem az érzés, hogy hiányzik a tanítás. Aztán ezt is a sors keze oldotta meg: pont akkor, amikor Heni babát várt, alapították azt a Waldorf iskolát, ahol most tanítok és már abban az évben hívtak dolgozni. Márkkal, a második férjemmel, aki ugyancsak tanító, sokat törtük a fejünket, mit tegyünk, de végül belevágtunk életünk egyik legnagyobb kalandjába. Egy mini, összevont osztályt kaptam, öt elsőssel és két másodikossal. Csodálatos volt, egy nagy családként léteztünk.
- A versírás, mely oly fontos most az életében, mégsem itt kezdődött, hanem a Ménteleki Óvodában.
- Igen, az is oda kötődik. Egy téli délután aludtak a gyerekek, én adminisztráltam, s hihetetlen nyugalom honolt a csoportszobában. Ahogy néztem ki az ablakon, a kopár téli tájba, egyszer csak azt éreztem, írnom kell. S fél óra alatt papírra vetettem egy komplett verset. Magam is megdöbbenve eszméltem rá, hogy úristen, ez tényleg egyben van. Megmutattam Heninek, aki azt mondta, írhatnék többet is. És onnantól ontottam a rímbe szedett gondolatokat magamból.
- Mindig ilyen gyorsan írja a verseit?
- Ha leülök írni, általában el is készül a vers. Nehezen hagyom abba, mert akkor mindig az az érzésem, hogy valami nem nincs rendben, valami hiányzik. Legtöbbször így, egyben érkezik hozzám a vers, de olyan is van, hogy tudatosan kell választanom hozzá szavakat. Leírhatnék mindent, ami jön, de az nem mind vers. Abban hiszek, hogy ez a kettő csak együtt tud jót szülni.
- Minek hatására „érkezik meg a vers”?
- Nem tudom jó vagy rossz hangulathoz kötni. Általában történik valami vagy látok képeket, amik érzelmeket váltanak ki belőlem, s megteremtődik bennem az ihlet. Volt, hogy éjszaka riadtam fel, hogy írnom kell és elképesztően jó vers született!
- Szomorú tendencia, hogy ma egyre kevesebb szülő olvas a gyerekének, verseket meg végképp nem. Kinek írta a könyvet, milyen utat szán neki?
- Amikor kiderült, hogy ebből könyv lesz, még nem tudtam, hogy mit is kezdek majd vele. Azt éreztem csak, hogy szeretnék valami olyat alkotni, ami igazán én vagyok.
Ha én tudtam gyerek maradni 42 évesen, szeretném, hogy a gyerekek is minél tovább azok maradhassanak. Ezekben a versekben pontosan az a gyerekség lüktet, aminek nem szabadna kivesznie belőlük.
A gyerek legyen színes, játékos, önfeledt, boldog, s ha úgy alakul, bátran szomorú is. Ha csak három ember fogja elolvasni a könyvemet, akkor azt kívánom, hogy annak a háromnak okozzon olyan örömet, amitől emlékezni tud a gyerekségére. Ha pedig gyerek veszi a kezébe, ne felejtse el azt.
- Várható újabb kötet?
- Amikor először kézbe vettem a könyvemet, majdnem sírtam, ugráltam az osztályteremben, s a gyerekek is velem örültek. Bensőséges volt ezt a boldogságot velük együtt megélni. Sokszor még mindig nem hiszem el, s azt érzem, hogy ez megismételhetetlen. És ez leblokkol. Egy ideje nem jött újabb vers, pedig érzem, hogy van bennem egy csomó. Annyi mondanivalóm van még. De más terveket is dédelgetek. Mivel a zene gyerekkorom óta szerves része az életemnek, szeretném a versek egy részét megzenésítve gyerekek közé vinni. Mi, itt a Waldorf iskolában, a gyerekeknek minden évben a bizonyítvány mellé verset is írunk, jó lenne ezeket is kötetbe rendezni, mert ezek között is van jó pár nagyon jól sikerült. Tervezzük Márkkal, hogy újra zenélnénk és saját dalszövegekben is gondolkodom.
Úgy érzem, hogy ennek a kötetnek a megjelenésével egy álmom vált valóra, és végtelenül hálás vagyok azért a segítségért, amit ehhez kaptam, különösen a gyerekeknek, akik ihlették ezeket a verseket bennem.
Szöveg: Várkonyi Éva
