- A fotózás mellett egy ideje a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteménykezelője. Kortárs fotóművészként egy fotómúzeumban dolgozni, szinte olyan, mint egyszerre lenni a múltban és a jövőben.
- Imádom a fotográfiát, mindegy melyik vetületét érintem, ezért is vállaltam el ezt a feladatot, amivel egy eddig számomra rejtett szegletéhez kapok hozzáférést. A múzeum fotóanyaga mindig tud újat mondani nekem, sokat tanulok belőle, a felkészültségemet gazdagítja.
- Mikor volt az első alkalom, amikor a fotográfia – ahogy Ön fogalmazott – bemászott a bőre alá?
- A fotózás az utolsó állomása a művészi énkeresésemnek, de az addig vezető út során sokféle művészeti nyelvet kipróbáltam, melyek nélkül nem jutottam volna el ide. Az elsők, akik művészként komolyan vettek, a gimnáziumban Bella Rózsa tanárnő, akitől rézkarcot is tanulhattam, a főiskola vizuális nevelés szakán pedig egy kreatív műhelyben Ragó Lóránt, aki rendkívüli módon tudott inspirálni.
A fotózás szempontjából mérföldkő az a pillanat volt, amikor megkaptam a főiskola rég nem használt sötétkamrájának kulcsait, ami az én kizárólagos birodalmammá vált és teljesen szabadon, autodidakta módon belevetettem magam a fotózás világába.
A sötétkamrában bandáztunk, sokat fotóztam a barátaimat, lázasan kísérletezgettem, analóg géppel.
Méntelek (2021)
- Jó ideig még ezután is csak önképzéssel tanulta a fotózást.
- Az első komoly szakmai segítségem a későbbi férjem, Acsai Miklós fotográfus volt, akit asszisztensként kísértem és segíthettem a megbízásai során. Igazságosan szigorú tanár volt, hiszen éles helyezetekben nem lehetett mellé nyúlni. Hivatalos szakirányú képzést csak a Kaposvári Egyetem mesterképzésén kaptam 2016-tól kezdődően, és itt a művészeti hozzáállásom árnyalódását, egyfajta új identitást is elsajátíthattam Szatmári Gergelynek, Ősz Gábornak és Pecsics Máriának köszönhetően.
- Miért választotta önkifejezési eszközének a fotózást?
- Mert számomra végtelen - benne tudok maradni úgy, hogy kilépek belőle. Mindig is maga a kép érdekelt, de a fényképezés aktusa is fontos a számomra.
Például az, hogy egy kamera áll köztem és a lefényképezett ember között, a legintimebb helyzetben is olyan, mintha egy harmadik személyt is bevonnánk, sőt, ha veled van a géped, sosem vagy egyedül.
Amióta csak fotográfiával foglalkozom, azt érzem, hogy tele van soha véget nem érő kérdésekkel és válaszokkal. A legrugalmasabb, ugyanakkor leghosszabb kerületű művészeti médium, mert a határvonalain álló kísérleti alkotások legalább akkora szeletét teszik ki, mint amelyek a klasszikus szegleteiben találhatók. Ha a klasszikus fotográfiát nézzük, a valóság esetlegességével, a véletlenekkel, vagy neadjisten a hibákkal keveredő látvány a fotó dokumentum-szerű sajátosságaiból adódóan mindig ad egy hitelességet is az elkészült képhez, ezzel is jókat lehet játszani az igaz-hamis határokon. Ezen kívül én nagyon szeretem kihasználni a médium esztétikai lehetőségeit az analóg vagy akár az archaikus technikák értékeihez visszanyúlva.
Melegágy (2022) részlet
- Voltak-e jól elkülöníthető stációk az alkotói lénye kialakulása során vagy egyirányú, szép, lassú formálódás történt?
- Próbáltam már én is korszakokra bontani az életemet, s ha el kellene különítenem azokat, akkor az egyetem előtti és utáni időszakot tenném külön fiókba, a harmadikba pedig a cérnavarrott képeim és a kollázsaim kerülnének. Más-más megfontolásból és más közönségnek születtek ezek – egy részük az asztalfióknak, más részük a külvilágnak. Viszont mostanában kezdem megérteni – és felvállalni –, hogy ahogyan én és a személyiségem is egy és osztatlan, ezek sem különállók, hanem összefüggnek. Akaratlanul is összefésülhetők. Akárhány korszakom is volt, az alkotásaim egyetlen nagy, összetett mondattá illeszthetők.
Nagyon örülnék, ha lenne egy olyan mesterséges intelligencia, amit rá lehetne ereszteni az összes munkámra, s időrendi sorrendbe tudná rakni a képeimet (nevet). Érdekes és hiteles következtetéseket lehetne abból levonni, hogy az egyes munkák egymáshoz képest mikor jöttek létre.
- Ha már itt tartunk: hogyan születnek a képei, az érzéseihez keres kompozíciót vagy egy adott vizuális élményt alakít a sajátjához?
- Ez úgy történik, hogy van egy nagyobb, tágabb téma, amit felvetek magamban - amihez egyébként is zsigeri vonzódás fűz. Ezzel a kérdéskörrel a lelkemben elindulva viszont már impulzívan fotózom a világot, majd a sorozatokat utólag építem fel, a koncepcióm a feltett kérdésre adott önfeledt válasz függvényében alakul. Ez amúgy terapeutikus is, mert bár sejtem az okát, de nem tudatos, hogy egy adott dolgot miért épp úgy fényképeztem le vagy fogalmaztam meg. Később realizálom, hogy abban a pillanatban vagy időszakban miért így vagy úgy válaszoltam az adott élethelyzetre.
Ezek felismeréséhez szükségesek egyébként a „hidegzuhanyok”, azok a kizökkentések, amikor az élet hétköznapi tennivalói elsodornak a befelé figyeléstől vagy az alkotás flow-jától.
Az élet történéseire adott képi válaszok vagy konklúziók okai gyakran nem tudatosulnak bennünk, hiszen egy állapot gyakran annyira befed bennünket, hogy ki sem látunk belőle. Mégis olyan szép, hogy az ember tudatalattija következetes, összefonható megnyilvánulásokban ölt testet.
Nagy Hideg-hegy (2021)
- Saját élmény hatására születnek a képei, milyen lelkiállapotok inspirálják?
- A közelmúltban volt egy nagyon szomorú időszakom, ami egyébként kifejezetten inspirálóan hatott rám. Elmélyültem a szomorúságomban, az akkor érzett kilátástalanságban. Minderről leginkább különféle drámai képeken keresztül tudtam kommunikálni, ontottam is a jeleket magamból. Erről szól a Fekete Éden sorozatom és még sok más cérnavarrott képem. Mostanában éppen egy egészen pozitív, harmonikus szakaszát élem az életemnek, a legújabban elkezdett sorozatomban, mely a Melegágy címet kapta, már kiléptem abból a torokszorító belső világból, de persze még mindig a közvetlen környezetemet fotózom és a drámaiság is maradt. Szükségem van erre a formanyelvre. Valahogy úgy érzem, csak azokat a dolgokat tudom hitelesen beültetni a munkámba, amihez eggyéválva kapcsolódom, és persze ez csak a saját életem lehet. A Melegágysorozat tulajdonképpen egy személyes otthon-definíció.
A nagymamám gyakran fogta meg a kezem, vitt ki a fóliasátorba és mutatta büszkén a sok növényét. A melegágy elnevezés egyrészt ebből táplálkozik, egyfajta szentimentalizmus, amivel a lakóhelyemre és a saját múltamra egyszerre tekintek.
Másrészt egy negatív konnotációt is magában rejt, hiszen a melegágy kifejezés a nyelvünkben olyan védett helyet jelent, ami elősegíti egy rossz jelenség, hatás megerősödését, terjedését. A dolgok több aspektusból is logikusak: minden attól tökéletes, hogy tökéletlen.
- Mitől A Fehér Verás egy kép?
- Nehéz erről általánosságban beszélni, hiszen az élet során keletkező alkotások párhuzamban állnak az alkotó életútjával – a következetességével épp annyira, mint a meghasonulásaival – tehát tulajdonképpen lekövetik a személyiséget, és az életút során bekövetkező természetes vagy kényszeres identitásváltozásokat is. Meg tud változni az ember, és akkor a képei is felismerhetetlenek! Ez jó is, én szeretem a meglepő fordulatokat, miközben mélyül az alkotói univerzumom.
Én azt gondolom és remélem, hogy az ismertebb képeim zöme egy sajátságos atmoszférából táplálkozik, és a szemlélő azt érzi, hogy van valami más is a képen, ami nem azonnal látszik. Vagy volt ott valami, ami eltűnt. Engem érdekel a titok, a sejtetés, de a groteszk vagy az irónia is.
Melegágy (2022) részlet
- A korábban említett harmadik fiókjában a cérnavarrott képek lapulnak, ez az irányvonal mikor és minek hatására indult el?
- Fotográfus és más berkekben is elfogadott a műtárgyakkal cérnakesztyűben, hímes tojásokként bánni (nevet). Ez természetes is. De én mindig is azt éreztem, hogy szeretnék valamit a fotók felületével vagy a fotóval, mint tárggyal is kezdeni. Azzal, hogy cérnával ráhímzek a fotóra, egy destruktív gesztust teszek, miközben létrehozok egy másik dimenziót is. Mindez saját magam számára a legizgalmasabb, hiszen azzal, hogy a cérna egy új teret vagy jelentést hoz létre, megvétózom vagy hozzáadok, újradefiniálom a saját eredeti üzenetemet. Mint egy párbeszéd önmagammal.
- A hibaizmus, mint alkotási irányzat az Ön nevéhez kötődik. Miért ilyen fontosak a véletlenek?
- A hibát, mint alkotó erőt, már régen felfedezték, például a magyar neoavantgárd fotográfia nagyon szerette a véletlent, de már Moholy-Nagy László is foglalkozott vele. Amatőrként, a mi hibaista csoportunk buborékában a 2000-es években viszont megtörtént ez az újrafelfedezés egy kiömlött vegyszer miatt - a hibától lett szenzációs a kép! És ezt nem lehet befolyásolni, csak „elszenvedni”.
A hibaizmus egy elfogadás, egy nagylelkűség, nyitott szemmel járás, az arra való képesség, hogy önmagunkból és eredeti céljainkból kilépve egy másik nézőpontból is letapogassuk a világot. Ebben segítenek a hibák. A véletlenek. De ez nem csak esetenként van így, hanem egyfolytában.
Van, aki észreveszi, van, aki nem. Mi, akik észrevettük, egy tizenkét fős társaság lettünk, akivel évente egyszer egy komplett kiállítással is előrukkoltunk, egymásnak ott először megmutatva a hibáinkat és a véletlenjeinket. Bár a csoport jó ideje nem aktív, az egyes alkotók beépítették a szemléletüket a mai művészi attitűdjeikbe.
Melegágy (2022) részlet
- Egy egészen új oldaláról mutatkozik be mostanában, hiszen interjúkat készít egy kortárs fotóművészeti oldalra fotográfusokkal. Az újságírás is egy önkifejezés?
- Már több mint tíz éve írok ilyen-olyan szövegeket ide-oda. Ezekkel én alkalmazott módon bánok, nem bánt, ha valaki megnézi, hozzáfűz vagy kitöröl gondolatokat, ez egyáltalán nem művészi teljesítmény. Az interjús helyzeteket szeretem leginkább.
Elmélyülés és felismerések sorozata minden beszélgetés.
Az előzetesen, alapvető információk birtokában kialakuló, akár pozitív előítéletemet gyakran felülírja a valódi beszélgetés. Művészekkel beszélgetni nagyon tanulságos és én hálás vagyok ezért.
- Hogy érzi, merre tart a formálódása, megérkezett, mint fotóművész?
- Nem érkeztem meg. Persze, megérkeztem már sok helyre, de nyilván volt onnan is továbblépés. Azt hiszem, az lenne a legrosszabb, ha megérkeznék. Fotográfus vagyok, de nem csak fotográfus – és forr a vérem. Néha jó megállni és elmélyülni egy ponton, de én mindig új dolgokra vágyom, sok lábú, sok nézőpontú, többféle technikai nyelven szóló vagyok. Mostanában arra teszek kísérletet, hogy a különféle hordozókon született munkáimat egy lapra tegyem és ezt felvállaljam, egyelőre kiállítási helyzetben. Idén márciusban a budapesti Foton Galériában nyílt önálló kiállításom, és nagyon lekötött szellemileg. Az ilyenfajta publikáció mindig remek állomás, saját magam számára is egy kihívást jelentő összegzés, és minél több ilyen helyzetbe keveredik az ember, annál felkészültebbé válik.
Így a jövőbeli terveim is ehhez mérten születnek: Kecskeméten is szeretnék minél hamarabb kiállítani, fontos nekem ez a város. Bízom benne, hogy a világjárvány által szétzilált lehetőségek hamarosan rendeződnek a helyi dimenziókban is.
Melegágy (2022) részlet
Fotók: A. Fehér Vera
Szöveg: Várkonyi Éva
