- Elenyésző azon gimnazisták száma, akik az egész nyarukat képesek önszorgalomból egy templom felújítási munkálataira szánni. Hívta, vonzotta az elrendelt út?
- Inkább úgy fogalmaznék, valahogy magától értetődő volt, hogy ott a helyem. Gimnazista voltam, amikor szülőfalum és otthonom, Budakeszi templomának restaurálása elkezdődött. Mihelyt tudomást szereztem erről, azonnal a helyszínre mentem, megismerkedtem a restaurátorokkal, a munkájukkal, s azt hiszem, ott el is dőlt a sorsom.
Elvarázsolt mennyire szerteágazó és mély a tudásuk, széles a látókörük és persze azonnal beleszerettem a szakmájukba is.
Látva csillapíthatatlan érdeklődésemet, azonnal bevontak a feladatokba, s azon vettem észre magamat, hogy a kezembe adott szikével barokk falképeket tisztítok.
- Innentől kezdve már a kijelölt ösvényen haladt tovább?
- A restaurátorok egész nyáron át egyengették az utamat: megnézték a rajzaimat, elmondták, milyen szakköröket és iskolát kell elvégezni, hogy restaurátor lehessek. A hivatásomra ettől kezdve tudatosan készültem. A Képzőművészeti Egyetemre az óriási túljelentkezés miatt csak harmadik nekifutásra vettek fel, de maradtam a szakma közelében: az Országos Műemléki Felügyelőségnél dolgoztam, ahol sok mindent megtanultunk és kaptunk egy rálátást a szakmára. Aztán az egyetemen eltöltött évek alatt tovább szívtam magamba a tudást. A miénk egy olyan művészeti terület, mely rendkívül szerteágazó ismereteket igényel.
Kevés az öt év arra, hogy minden területen el tudjunk mélyülni.
Amikor kikerültünk az egyetemről, jöttünk rá, hogy mennyi mindent nem tudunk és bizony sok kreativitás kell ahhoz, hogy megoldjunk egy-egy feladatot. És persze alázat, mely úgy látom, a fiatalabb generációban sajnos nem mindig van meg.
- Mi a gond az újonnan végzett restaurátorokkal?
- Előfordult, hogy konfliktusba keveredtem fiatal kollégákkal, akik azt gondolták, hogy friss diplomásan, vagy 1-2 évvel a hátuk mögött mindenhez értenek, s bennünket, tapasztalt kollégákat felülbírálhatnak. Sajnos nem így van.
A szakmában eltöltött évek ennél a szakterületnél kifejezetten sokat nyomnak a latba.
Úgy látom, hogy a fiatalabbakból az egyik legfontosabb hiányzik: a szakmai alázat. Pedig enélkül nincs hosszútávú és tartós szakmai siker. Mi sokszor vállaltunk el nagyon kevés pénzért munkákat csak azért, hogy mindenáron megmentsünk egy műtárgyat. Fillérekért utaztunk el Erdélybe, s amit csak lehetett, igyekeztünk kis pénzből megmenteni. Ez a szemlélet sajnos kiveszőben van. Ha nincs megfizetve az illető, vagy kicsit többet kell utazni az adott feladat ellátásáért, biztosan nemet mond a felkérésre.
- Ön végigjárta a szamárlétrát?
- Bár már a pályafutásom elején nagy horderejű, komoly munkákban vehettem részt, úgy érzem, mindvégig szakmai alázattal, fejlődni akarással és türelemmel álltam nem csak a feladathoz, de a kollégáimhoz is. Az egyetem után rögtön a mély vízben találtam magamat. Akkoriban restaurátorokat kerestek a Szépművészeti Múzeumba, így a pályám e neves intézetben kezdődött el. Nagyon komoly műalkotásokon dolgoztunk, reneszánsz táblaképeken (például Griselda mester Tiberius Gracchus című képén), valamint holland tájképeken. Ezt követően a tihanyi templom oltárainak, majd a zirci cisztercita templom berendezésének restaurálását végeztem egy 9 fős csapat részeként. A két munka tíz évet ölelt fel az életemből. Egy idő után azonban szerettem volna önálló munkát is. Ezt a vágyamat a rábatöttösi Szent Cecília Templomban élhettem ki, ahol egy kollégámmal együtt restauráltunk. Azóta zömében falképeken, freskókon, valamint kisebb festményeken, vászonképeken, olajképeken, oltárképeken dolgozom.
- Van olyan munka a sok között, mely igazán közel áll a szívéhez?
- A jáki templomban végzett munka szakmailag és lelkileg is meghatározó volt számomra. A férjem régész, s épp Jákon dolgozott, amikor a plébános atya kérdezte tőle, nem ismer-e jó restaurátort, mert van néhány nagyon rossz állapotú oltára, melyeket rendbe szeretne hozatni. Hát ismert…
Volt egy nagyon régi, elhanyagolt oltár, melyet márvány utánzatú festék borított. Súrló fényben azonban egyszer észrevettem, hogy azon egy figura sziluettje rajzolódik ki. Beletisztítottam, s kiderült, hogy ez egy középkori szárnyas oltár töredéke, ami nagy valószínűség szerint a templomban volt a kezdetek óta, csak a barokk és 19. századi átalakítások alkalmával átfestették és kikerült a kápolnába. Csodával határos módon maradt fenn.
A mai Magyarország területén ez az egyetlen középkori szárnyas oltár, mely az eredeti helyén került elő és a mai napig ott van. A többi – zömében felvidéki és erdélyi darabok - múzeumban vannak vagy nyom nélkül elpusztultak. Ez óriási szenzáció volt, amire nagyon büszke vagyok.
- Említette, hogy elődeink lefestették a képet, ezt miért tették?
- A korábbi évszázadokban nem volt restaurálás, azokat az alkotásokat, melyek a kor divatjának nem feleltek meg, egyszerűen átfestették. Azért nem dobták ki, mert ha a deszka vagy a vászon jó állapotban volt, azt megőrizték és később felhasználták, ráfestettek olyat, mely megfelelt az akkori korízlésnek. Az olajfestményeket ún. dammár lakkal festették le, egyfajta védőbevonatot adva a képnek, mely UV hatására sárgul, barnul. Ezt régen nem tudták letisztítani, lévén nem volt vegyipar, ezért inkább átfestették, hogy felfrissüljenek a színek. Ez is oka volt az átfestésnek.
- Mikortól beszélhetünk műtárgyvédelemről?
- A nagy ásatások az 1800-as évek végén kezdődtek el, s bár nem szakszerűen, de elkezdtek foglalkozni a műtárgyak, előkerült leletek feljavításával és konzerválásával. Eleinte a műemléki helyreállítások nem szóltak másról, mint hogy a talált műtárgyakat újra megalkották, ezek azonban sok tekintetben eltértek az eredetitől. Ma már tudjuk, hogy például a Mátyás templom vagy a Kassai dóm is eredetileg sokkal egyszerűbben nézett ki, mint most. Rengeteg plusz díszítés, gondolat van benne, ami a középkorban nem létezett. Manapság inkább már in situ, tehát az előkerült állapotában szeretjük bemutatni a tárgyakat. Persze ez függ az adott korszaktól is, hiszen egy középkori falképet már nem festegetünk át, hogy milyen lehetett volna, azt letisztítjuk, konzerváljuk és az eredeti állapotában bemutatjuk. Ugyanakkor a barokk alkotásokat - a szakma elvárásainak megfelelően - kiegészítjük, a 19. századit pedig restauráljuk.
- Felemelő érzés lehet elsőként, több évszázad vagy évtized után elsőként meglátni egy régi műalkotást.
- A levakolt falak, vagy egy festmény több rétege alól feltárni kincseket, s szembesülni elődeink keze munkájával, felbecsülhetetlen érzés.
Igazi kegyelmi állapot.
A feltárással azonban nem csak a kultúrkincsünk gyarapodik, hanem megmentünk egy adott műalkotást a pusztulástól, hiszen ha látható, tudomást veszünk róla és vigyázunk rá.
Sok középkori falkép pusztult el a Kárpát-medencében azért, mert nem tudták, hogy a meszelés alatt létezik, és egy templomjavítás keretében leverték a vakolatokat a falakról. De több kastélyt is említhetnék hasonló példával. Sajnos nagyon sok értékünk pusztult el viharos történelmünk évszázadai alatt.
- Voltak hasonló érzései itt Kecskeméten is?
- Ehhez a munkához egy nagyon fontos, művészettörténeti felfedezés köthető. Az egyik fő feladatunk a Városháza falainak kutatása volt, mely arra irányult, hogy kiderítsük, milyen volt a külső homlokzat eredeti színezése. Némi előnnyel indultunk, hiszen Lechner Ödön és Pártos Gyula munkájához már volt szerencsém korábban Budapesten, a Veress Pálné utcában.
Ahogyan ott, úgy itt Kecskeméten a Városházánál, sőt, a Petőfi laktanyánál is az derült ki, hogy előszeretettel használták a római cementet vakolóanyagként, amit nem festettek le. Maga a cement égetésnél keletkezett színe határozta meg az épület külső megjelenését.
Mindezen kutatásoknak köszönhetően kijelenthetjük: Lechner Ödönnek és Pártos Gyulának ez volt a védjegye, mely nem csak szakmailag, de kultúrtörténetileg is új és rendkívül értékes információ.
- A legtöbb időt mégsem ezzel töltötték.
- Az épület csodaszép bejárati árkádjának rekonstrukciója valóban nagy és összetett munka. Amikor átvettük a területet, lemezesen váltak le a falfestmények, már nem lehetett őket megmenteni. Egy helyen találtunk eredeti Lechner-féle motívumot, azt restauráltuk, de a többit csak rekonstruálni tudtuk. Mindez nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnt. A minta felszerkesztésekor jöttem rá, hogy ezek az annak idején kézzel készített terek minden irányban görbülnek, hullámos és szabálytalan a felületük. Az első próbálkozásomnál elég komoly torzulások jöttek ki. Ki kellett találnom, hogyan csalom el azokat, úgy, hogy a rajzok közelről, lentről és távolról is ugyanazt a képet adják.
Bonyolult volt, de imádtam, s pont ez volt az izgalmas benne.
A munkánkat megkönnyítette a kivitelező cég, igazán befogadóak és konstruktívak. Ki merem mondani, hogy a kivitelezés rendkívül magas minőségben zajlik és áthatja a műemlékvédelmi szemlélet.
- Nem vágyik néha kicsit a jövőbe?
- Engem mindig is a múlt vonzott, szeretek mindent, ami régi: könyveket, bútorokat, képeket, cserépedényeket vagy bármilyen használati tárgyat.
Van abban valami sejtelmesen bensőséges, hogy egy már nem élő alkotó művét a kezembe foghatom, mely apáról fiúra, mesterről tanítványra átörökített, évszázados tudást rejt magában. Sajnos azt látom, hogy ez a fajta tudás eltűnőben van.
A mai kőművesek legtöbbje már nem tud vakolatot keverni, s nem tudja kézzel felvinni azt a falra. Hiába van pénz műemlékvédelemre, a kivitelező cégek a munkaerőhiány miatt erdélyi, kárpátaljai, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei emberekkel végeztetik el a munkát, akik többnyire nem képzett szakemberek. Ijesztően gyorsan tűnnek el a föld színéről szakmák, évszázados mesterségek és velük együtt a pótolhatatlan, értékes tudás is.
- Aki ennyire a múltnak él, hogyan viszonyul a kortárs művészethez?
- Nagyon szeretem a mai, modern művészetet. Korunk alkotói is éppúgy működnek, mint a régiek, csak más stílust képviselnek. Pontosan tudom, hogy egy komoly, modern műalkotás létrehozása is van annyira nehéz feladat, mint egy barokk vagy reneszánsz, éppannyi energiát kell beletenni. A mai világunk ezekben az alkotásokban teljesedik ki. Aki ismeri a különféle művészeti korszakokat, van rálátása azokra, az megtalálja egy modern alkotásban is az értéket.
- Mit csinál, amikor épp nem fest vagy restaurál?
- Kezdetek óta dédelgettem a restauráláson túl egy másik vágyat is magamban, mely sokáig csendben volt: a textilművészetet. Pár éve azonban utat tört magának az életembe, s ha időm engedi, textilképeket varrok. Festeni is szoktam, de mivel a napjaim nagy részét ez tölti ki, hazaérve másra vágyom. A képvarrás ugyanúgy kreatív, alkotói tevékenység, mégis kikapcsol, pihentet, ráadásul a munkámból számos ötletet bele tudok vinni a képeimbe. Ezzel egyben a nyugdíjas évekre is készülök, amit szeretnék ugyanolyan aktívan, művészileg produktívan eltölteni.
Az életem folytatódik, csak más körülmények között, amiben rengeteg lehetőség lesz, melyeket ki kell használni, hiszen, ahogy a régiek mondták: ars longa vita brevis, azaz a művészet örök, az élet rövid...
Szöveg: Várkonyi Éva, kecskeméti újságíró
Fotók: Gyenes Kata, kecskeméti fotográfus
