Ne veszítsétek el a bizalmat és a küzdést!

- Annak a szobornak volt művészeti értéke.

- Volt bizony. Jó volt az ábrázolás. Szép volt a figura. Nem az ideológia számít. Például a Vasmarcsa volt az egyik legjobb szobor Kecskeméten, akárki akármit is mond.

- A Vasmarcsa? Hááát…

- De bizony, abban volt fantázia. Egy szobrot nem csak úgy kell nézni, hogy az a forradalom jelképe, vagy mi…

- Agyonnyomta a környezetét, nem?

- Az az állító hülyesége. Az is kompozíció, hogy milyen módon pakolsz ki valamit. Ha én végigmegyek a kecskeméti szobrokon, ami szintén esetleges, de még elfogadom, az a Katona-szobor, a színháznál. Esetleges, de ahogy ül, az jó. A helye is jól el van találva. Fura, de az még mindig szobor. 

- Rögtön elsőre föl is vettek a képzőművészetire?

- Igen. Két hetes felvételi volt. Fejrajzolás, aktrajzolás, kockológia, aztán fölvettek festőnek. Ott is úgy volt ám, hogy első évben minden, és csak a második évben lett festészet. Hat éves volt a főiskola akkor. Az utolsó év volt a diplomaév, az külön évnek számított.

- Akkor már specializálódtatok, gondolom.

- Akkor műtermet kapott a pasi, és önállóan dolgozott. A mestere néha bekukkantott, hogy mizújs? Így nézett ki a dolog. Sőt: én speciálisan abba a helyzetbe kerültem, hogy demonstrátor voltam, a Pórnak a segédje nagyjából, s ha nem volt ott, akkor én intézkedtem, ha valami kellett, modellfölvétel vagy egyéb. 

- A mestered ezek szerint Pór Bertalan volt.

- Igen. Előzőleg pedig Kmetty János. 

- Mindig egy mester volt?

- Egy mesternek volt egy csoportja. Akkor a következők tanítottak: Szőnyi, Pór, Kádár – ő egy nagyon jó festő volt annak idején, nem tudom, hogy most hova tűnt, meg merre tűnt el –, aztán az öreg Barcsay… na, ő az anatómiát uralta. A művészeti anatómiát. 

- Nekem is megvan még a híres művészeti anatómia könyve.

- Egy egész külön tanszéke volt. És a festészetbe nem a diákokon keresztül szólt bele. Ő kiállított és kész. Aztán ott volt még Bernáth Aurél is. Pátzay Pál a szobrász… most halt meg a legjobb tanítványa, a Varga. Szobrászból nagyon sok jó volt ott. Talán még több is, mint a másik oldal. Hoppá, de azért festőnek még ott volt a Domanovszky Endre. Azért őt ne felejtsük el. 

- Talán a szobrászt nem nyomta annyira agyon az ideológia. A festészetben több munkás-paraszt- téma kellett. 

- Hát, ide figyelj. Az a legnagyobb poén, hogy amellett, hogy ők ilyet, meg olyat csináltak, voltak a saját műtermükben olyan képeik, amiket úgy festettek, ahogy szerették volna. Ahogy ők láttak. Csak, persze, azt nem lehetett kiállítani. Az öreg Pórnak, meg olyan rajzai voltak, hogy mindenki ordított, hogy oda akar kerülni, és lopni akar, de hát nem lehetett. A legirigyeltebb tanár a Bernáth Aurél volt. Nekem nem volt igazán szimpatikus… fent lebegett, sosem volt lent a földön. A Szőnyi viszont nagyon reális szivar volt. Falfestészetet is tanított. Annak külön technikája volt.  A Szőnyi-osztály, meg a Pór-osztály az Epreskertben volt, a Bajza utcában. Külön, elit társaságként. Az Epreskertben csak a szobrászok és mi voltunk. Az egy gyönyörű kert – nem tudom, ismered-e –, és benne állt egy nagy kálvária a Kálvária térről. Egy kerengő följárattal – ott állították össze – szóval, műemlék is volt ez az egész. Komoly dolgok voltak ott, és a kertben is lehetett dolgozni. Ott volt egy Kiss nevű szobrászművész. A gipszöntést tanította. Külön mesterség volt, hogyan lehet átvinni egy agyagmunkát a gipszbe, hogy önthető legyen. Hogy mielőtt a fémöntödébe kerül, gipsz formája legyen. Sőt, az is érdekes, hogy síkolja, és bontja az ember ezeket szét.

- Aztán végeztél, de ötvenhat közbejött.

- Erről nem szoktam beszélni. Azért nem, mert megvolt az, hogy mi történt, aztán akkor is más duma volt, utána is, most is, mindenhol, mindenkor. A lényeg, hogy benne voltunk, nyakig. Nemzetőrök voltunk. Egy éjszaka a Beloiannisz utca négynél, ahol megalakította a Göncz Árpád a Kisgazda Pártot. Másnap már ment az alakuló ülés. Szóval, éjszaka ott voltunk, mert arrafelé randalírozás volt, lövöldöztek, meg minden. A Parlament környékén volt ez az egész. Mi nem mentünk ki, mert nekünk az épület védelme volt a feladatunk. Négyen voltunk összesen. 

- Az az érdekes, hogy neked nem is az ötvenhatos forradalombeli szereplésed miatt lettek aztán problémáid, hanem…

- Ki tudja? Ugyanis, ezt azok, akik a problémákat csinálják, nem nevesítik meg. Mondok egy-két dolgot ezzel kapcsolatban. Két év múlva diplomaév, csinálom a diplomamunkát, és nem fogadták el.

- Ez a Tüntető tömeg című festményed volt. 

- De nem mondták meg, hogy: „te hülye! Ne ezt fesd!” Mert én meg úgy gondoltam, hogy azt festem, ami most éppen nekem, momentán, élmény. Bennem van. Mi a fenének találnék ki mást. És nem elutasították, hanem azt mondták: „fess egy másikat.” Jó. Csináltam egy másikat. Azon meg két paraszt beszélgetett egy alkonyatban. Úgy látszik, ez is kényes téma volt, mert akkor nem kaptam meg a festődiplomámat. Úgy kerültem ki a főiskoláról, hogy mindenki tudta, milyen értékekkel rendelkezem, mert sajnáltak. És, képzeld el, hogy olyasmi történt, ami addig nemigen volt jellemző: nem kaptam meg a diplomát, de mégis egy évig havi nyolcszáz forintot utaltak ki nekem. Az akkor viszonylag nagy pénz volt. Azért, hogy valahogy elinduljak. A tanárok – a Domanovszky meg a többiek – tudták, hogy valamit kéne csinálni, de mivel mindig ellenőrzést kaptak, nem mertek nagyon okoskodni.

- És mit csináltál ezen egy év alatt?

A Pártbizottság is elkapott – pedig nem voltam párttag – és azt mondták, hogy vidékre menjek el, ők szereznek nekem állást, ilyen kultúrizé leszek, és amellett festhetek. Mert vidéken ez nem nagy dolog, és még pénzt is kapok, satöbbi, satöbbi. Jó, mondom, legyen. Azt mondják, hogy menjek el Ajka mellé, nagyon messzire, de annyira messzire, hogy a vonat ment, ment, egyszer csak megállt, és nem volt sín tovább. Tessék kiszállni. Ez egy bauxitos vidék…

- Halimba, Nyirád?

- Halimba. Na, oda kellett menni. Keressem meg a párttitkárt – azt mondták a Pártbizottságon – és majd az elirányít. Volt nálam annyi pénz, hogy vettem vonatjegyet, de vissza már nem volt pénzem. Megérkezem Halimbára, sehol a hapi. Kérdezem ott egy takarítónőtől. „Hát” – azt mondja – „elment motorral, még reggel, nem tudom hova!” „Megjön?” „Majd megjön.” Az volt a fő hülyeség, hogy már délután volt, késő délután. A vasútnak vége. Körülöttem egy bányászváros, nagy vörös por, meg amit akarsz, alkonyodik – mint egy rossz westernfilm. És körülöttem, a beszélgetésekből az tűnt ki, hogy a templom, meg a pap, meg néhány hívő, az egy egység, lent a munkások, meg a kocsmázók az egy másik egység, és ezek minden nap, de főleg vasárnap összeverekednek. Hát, ilyen helyre kerültem. Várom, hogy megjöjjön a párttitkár. Megjön a pasas, és akkor mondja, hogy itt tulajdonképpen nincs semmi. Kultúrház sem. És akkor – várjál! – kultúrház-igazgató! Ez volt a nagy mézesmadzag –és akkor még ez sincsen. Azt mondta, hogy majd építenek. Hát, jó. De, addig, mit lehet itt csinálni? „Hát, majd színházjegyeket szerzel, és kiosztod a népnek.” Mondtam neki, hogy ez itt nem fog menni. Hol lakom? Hol fogok aludni? „Majd mégy a szállásra” – válaszolja – „a melósokkal. Majd beraknak oda, oszt jónapot.” De azért csak megsajnált a párttitkár, és végül azt mondta: „maga ne maradjon itt. Nem magának való ez. Menjen haza.” És adott pénzt, meg föltett a vonatra. Motorbiciklivel elvitt valahova, és föltett vonatra. Így kerültem haza. Otthon be sem mentem a Pártbizottságra. Hát, ilyen munkát adtok ti nekem? Egy idő múlva találkozom velük, és akkor már: „miért nem kerestél föl? Tudtunk volna másik helyet!” Na, jó. A lényeg az, hogy el akartak rakni vidékre, a francba. Hogy itt ne járjon a szám… Később elmentem, és levizsgáztam. De semmim sem volt. A nyolcszáz forint egy évig tartott, azután elmentem, és festettem a Képcsarnoknak. Volt ilyen lehetőség, hogy hetente bevihettél egy vagy két képet, vagy megvették, vagy nem. De néha megvették, és akkor volt pénzem. 

- Milyen témák voltak? Mit lehetett eladni?

- Tájképet. Az elment. Nézd: mit lehet eladni valakinek? Olyat nem, amin egy esemény van, ami megnevezhető. Mondjuk, Krisztus születését magánember nemigen venné meg. Vagy a keresztre feszítést. 

- A szocreál témát meg különösen.

- A szocreál adott volt. Ez egyetlen normális embert sem töltött el nagy lelkesedéssel. Bár én nem nagyon csináltam olyan dolgokat, ami kilógott az első két T-ből, de figurálisan festettem. Azt elfogadták. Akkor már tanárként dolgoztam, nemcsak festésből éltem. De a festészet, akkor úgy tűnt, kezdett kimerülni. Nem jutott az ember sehova, nem lehetett valami épületes dolgot létrehozni… és akkor jött a zománc. Mert ez új műfaj volt. Kísérlet alatt. Új dolgokat lehetett benne csinálni. Nem kellett a régi formákhoz ragaszkodni.

- Végül le tudtad tenni vizsgát, megkaptad a diplomádat?

- De azt jó pár év múlva csak.

- Akkor még nem volt zománc. Vagy volt már?

- Nem, még nem.

- És akkor elkezdtél dolgozni?

- Akkor  mentem el a kecskeméti művésztelepre és itt találkoztam a gyárral, meg a zománccal. De régebben, először még a Kátai Mihállyal is barátságban voltam. És, gondolom, még most is. Sose veszekedtünk. (nevet) Bár a Mihállyal lehet. Ő irányította a figyelmemet a zománc felé. És akkor itt, Kecskeméten, a zománcgyárral úgy egyeztünk meg, megengedik, hogy ott dolgozzak bent a laborban, ahol bőven volt anyag, vitték, kipróbálták, kidobták. Annyi anyag volt, amennyit akartál. Nem művészanyag, hanem ipari zománc. Aztán te csináltál belőle valamit.

- Gyakorlatilag téged –a szó művészeti értelmében – nem „tanítottak” zománcot készíteni.

- Nem. Én tanítottam magamat.

- Eljöttél ide, a kecskeméti kádgyárba és kaptál egy irodát?

- Dehogy. A laborban voltam a többiekkel. 

- De mi volt a státuszod? Te voltál a művész úr, aki bejárkál a laborba?

- Hát, olyasmi. De később kaptam egy szerződést. Ahogy a korban a futballisták. Hogy eltartanak egy művészt.

- A kádgyár?

- A kádgyár. Ez ilyen volt. Az akkori főmérnök találta ki. Azt mondta, hogy ha egy gyár egy sportolót el tud tartani, akkor egy művészt miért ne tudna? És megbeszélte a Zárayval, az akkori igazgatóval. Volt belőle egy csomó balhé, de elintéződtek. Mert az akarat, hogy ezt megcsinálják, elég erős volt. És amit én megtanultam ott a zománcról, azt a laborosoktól tudtam meg. Meg a mérnököktől. Később aztán már a fiatal mérnökök jöttek hozzám, és olyan kapcsolatba kerültem velük, hogy egymásnak adtuk az écát arról, miket lehet kezdeni az anyaggal. Egy mérnök, ha nincs probléma, nem tesz semmit. Nekem kellett kezdeményezni, problémákat keresni. Hogy ne mondjam, csinálni.

- És mikor kaptátok ezt a lakást?

- Ezt is akkor kaptuk (1976-ban), „letelepedés”. címén. Tudniillik én Pestről jártam ide. Hosszú ideig fogadtak.Tíz évig. Erre korábban nem volt téma a művésztelepen. Hétvégenként hazajártam Pestre, de közben itt laktam. Mert arról szó sem lehetett, hogy eltávolodjam a gyártól. És az akkori vezetés itt, a Gajdócsi, meg a többiek meghívtak, hogy maradjak itt állandóan, és ebből következett aztán, hogy a műhely vezetését is elvállaltam.

- Ideköltöztetek, letelepedtetek, Zsuzsa néni elkezdett dolgozni a tanítóképzőben, lakást kaptatok. A Zománcműhely működése mikor kezdődött?

- 1984-ben. Előtte tíz évig csak a nyári táborok voltak a GAMF-on. A zománcgyár atyáskodott fölötte, adta az anyagot, a GAMF adta a területet és a Kátai volt a vezetője minden akkori művésztelepnek. Egy idő múlva az határoztatott el, hogy ez egy egész évben működő dolog legyen, hogy nyár után ne széledjen szét a társaság és a tudás. Ez a műhely, aztán, az egésznek a bázisa lett, mert én készítettem a zománcokat hozzá, és én találtam ki a munkafolyamatokat, hogyan, s miként kell zománcozni, anyagokkal dolgozni. 

- Szeretted azt a helyet?

- Hát, a műhely nagyon nehezen, sokára lett meg. Több helyszínt is ajánlottak. De mindig volt valakinek valami ellenvetése. Aztán megtaláltuk. Nagy Kristóf dolgozott előtte itt, de ők aztán kimentek a fiaival egy tanyára, mert a Gajdócsi így sakkozott, hogy te ide mész, te meg odamész, mi meg a helyükre költöztünk. A műhely már akkor is nagyon rozzant állapotban volt. Pénzt a teljes felújítására sohasem adtak. Bár a belső dolgok, az anyagok, a gépek rendesen megvoltak mindig.

- Ez egy régi gyárépület-féle.

- Malom volt valaha.

- Viszont fölszerelték a berendezéseket.

- Persze! Mind én vetettem. Működőképes volt minden, csak nem volt szép. Bár a művészek ezt szerették. (nevet) Szabadon el lehetett terpeszkedni, azt csinálni, amit akartak… nem érdekelte őket, hogy néz ki! Olyan hangulat alakult ki, hogy szívesen jöttek, és mindenki úgy érezte, hogy itt kap valamit. “Cserekereskedelem” volt. Jött valaki külföldről, hozott egy új tudást, vagy egy új problémát. Megtanultuk, megoldottuk. Ők is figyeltek, sokat tanultak. Volt egy nagyon jó szivattyúhatás. Mindenkit egészen messziről beszippantott.

Meg tudod mondani, hány országból jöttek?

Hogy honnan nem, azt igen. Ausztráliából jöttek, az biztos, kínaiak jöttek, japánok jöttek, indiaiak, Európából majdnem minden országból. Oroszok, illetve mindenféle nemzetiség az akkori Szovjetunióból. Törökországból nem jöttek, máshonnan mindenfelől. A legtöbben többször is visszatértek.

- A nyelvi problémákat hogy tudtátok leküzdeni?

- Ó, az semmi volt. Mindent el lehetett mutogatni. Oroszul tudtunk valamennyit, de az sem kellett. Nem kellett ott sokat pofázni. Volt olyan nyár, hogy hatvanan is voltunk!

- Hogyan lettél te a műhely vezetője?

- A műhelyalapításban a Kátai még benne volt. És többen is. Volt egy egész tábor. Például a Pap Gábor, aki 1989-től főmunkatárs volt nálunk. Művészeti főmunkatárs. Kiosztottuk, hogy ki mit fog csinálni. De állandóan módosult, mert több is kijelentette, hogy ezért ő nem költözik le Pestről Kecskemétre. Affektáltak. Én meg már itt laktam. A zománcgyárban is dolgoztam, és ott bizonyos tudásra szert tettem, ami kell a zománchoz. És akkor csak én maradtam. (nevet) Így én lettem az igazgató.

- És meddig vezetted a Zománcművészeti Alkotóműhelyt?

- Míg ki nem rúgtak. (nevet)

- Az mikor történt?

- A rendszerváltás után jóval. Amikor össze akartak minket házasítani a Kerámia Műhellyel. Ami most már megtörtént. Akkor még mi, a Probstnerrel azt mondtuk, hogy semmi közünk egymáshoz – amúgy nem voltunk mi rosszban – de megmondtuk, hogy ne akarjanak minket összehozni, mert abból nem lesz semmi jó. De csak erőlködtek, erőlködtek, és persze erőlködtünk mi is… aztán – itt van egy újságcikk 2001-ből, amiben azt nyilatkoztam, hogy ez dilettantizmus. Na, erre berendeltek. 

- Hova?

- Mit tudom én? A városházára. A Pártbizottságra. (nevet) Akkor lett a Gyergyádesz helyettem igazgató. De a Gyergyádesz meg azt mondta, hogy énnélkülem nem csinálja, ezért én ott maradtam, mint művészeti vezető. És így is nagyon jól együtt dolgoztunk még évekig. Aztán a végleges távozás akkor lett, amikor a Gyergyádeszt is elküldték, nekem meg azt sem mondták, hogy bórembukk. Nem köszöntünk el egymástól. Ennyi.

- Akkor most egy kellemesebb témáról. Te és a zománc. Miután találkoztál a zománccal, festettél még? Te magad következetesen festőnek titulálod.

- Naná, hogy festettem. Mindig festettem valamennyit. Kezdetben még a megyei tárlatokra sem zománcot adtam be, hanem festményt vagy grafikát. Később, a végén már csak a zománc maradt. Most megint visszatértem az akvarellhez. Ami elveszi az időmet, az igaz, de érdekes dolgok lesznek belőle. Persze, a zománcot is folytatnám...

- Te sorozatokat festesz az akvarellekből. Ez lehet a zománc hatása? Hogy egy témát többször is előveszel.

- Nem, ez nem sorozat. Ezt épp a festés miatt csinálom. Hátha tudok rajta változtatni, vagy más szempontokat érvényesíteni. Egy kicsit mindig más, ami elkészül.

- Azért párosítottam a zománccal, mert az olyan technika, hogy kísérletezget az ember, néha nem sikerül az égetés… más lesz, mint amit vársz…

- Lehet. De az akvarell az más. Az nagyon gyorsan kész. Pár óra alatt el lehet érni valamit. És akkor azt gondolom, hogy még lehetne valamire menni a témával. Sőt, most már úgy érzem, hogy megint teljesen átalakít ez a dolog. Majd meglátjuk. (nevet)

- Milyen témákat kedvelsz? Amit én érzékelek, hogy nagyon erős nálad a szakralitásra törekvés. Ha itt körülnézek, akkor szembetűnően sok a Madonna gyermekével-kép.

- Na, most ez nem az a Szűzanya. Hanem a magyarok ősanyja. A Boldogasszony, vagy Babba Mária. 

- Nagyon gyakran két gyermekkel ábrázolod.

- Mert így nem Mária, hanem a Boldogasszony. Van Mária is, de az nincs most elöl. 

- Hogyan jöttek a témák?

- Azok úgy jöttek, hogy a Gábor mindig tartott nekünk előadásokat, előhozott valamit, ami nagyon érdekes volt, és akkor mindenki valamit hozzátett ehhez a dologhoz. Ezek a Boldogasszony-motívumok is így kerültek elő. A Boldogasszony eredetileg úgy lett Mária, hogy illett rá. Ez olyan, mint az ünnepek. Hogy mikor legyen karácsony, húsvét. Ezek eredetileg pogány ünnepek voltak. December 24-e volt a legsötétebb nap. Hát odakerült Jézus születésnapja, ami szakrális volt abban az értelemben is, hogy Krisztus a világ világossága, és hogy ez a fény épp a legsötétebb napon születik. Erről vannak feljegyzések. Az egyházatyák gondot fordítottak arra, hogy ez ne legyen ellentétes a régi népi hiedelmekkel, szokásokkal. És így már el lehetett fogadni. Egyébként nem csak a téma érdekelt, hanem a megoldás is. Az egyik például rézen van, a másik bronzon, a technika is mindig más és más.

- A képek kereteit is te készíted. Van keret fából, van keret fémből. A keret is része a kompozíciónak?

- Igen. Pl. a Festő kertje című munkámon a keret egy kun kapu. Olyan, mint a székely. Találtak ilyet, erről feljegyzés van. Én láttam róla képet is. És az a másik ott, a Boldogasszony kép körül.

- Ami olyan, mint egy régi iga. Ovális forma, amiből két baba áll ki.

Na, hát, az nem igaz, hanem egy faragás-motívum. A népi eredetű szekrényeken megjelenik ez a forma. És ez tulajdonképpen a nőt jelképezi, a két gyermekkel.

- A keret ugyanazt fejezi ki szimbolikus módon, mint a benne lévő kép?

- Igen. A faragásnál, persze, a formában nincs kép. Hanem maga a forma a test, amiből kijön a két újszülött. 

- Vannak, látom tarsolylemez-motívumok 

- De nemcsak tarsolyon van ilyen, hanem a szuszékok tetején is. Ahol most a kép van, ezeken a ládákon ott is ábrázolat látható. Azért ilyen ferde a minta. Koporsónak is hívták, meg tulipántos ládának.

- Aztán vannak griffjeid, csodaszarvasaid, ezeket a témákat Papp Gábor előadásai nyomán választottad?

- Igen. Itt van ez a könyvecske. Lükő Gábor kiskunfélegyházi múzeumigazgató könyve, ami zseniális alkotás. Összegyűjtött benne mindent, ami a magyar népművészet körében ábrázolás. Mi ebből éltünk. Papp Gábor ennek az elképzeléseit vitte tovább. Na, most a Gábor már ott van, ahová én nem akarok eljutni (nevet), de az útja az csodálatos volt odáig. Nagyon klassz dolog, ahogy a népművészetet az úgynevezett „magas” művészettel egyenrangúként szemléli, mint ami legalább olyan bonyolult, ha nem bonyolultabb annál. Ezt nem így szokták nézni, hanem úgy, hogy „ja, hát a parasztember is kicsinosította a házát!” Egy túrót! Nem így volt. Mert ezek is szakrális dolgok mind. Minden valahol gyökeredzik. Gábor fölkutatta, és ezekből tartott előadásokat. És így volt minden évben valamilyen program, amely köré a telepeket szerveztük, ami ezekre a témákra épült. Ennek kapcsán készültek az alkotások az én esetemben is. Az már mindegy, hogy az előadás előtt vagy után, mert a probléma engem is foglalkoztatott. A Gábor mindig itt volt. Itt dolgozott. És akkor leültünk, ő meg a Gyergyádesz, meg én. Mi csináltuk, hárman ezt a dolgot. 

- Ezek a programok hogyan követték egymást?

- Egy bizonyos logika szerint. Ahogy következnek egymásból. Születés, élet, halál. Szerves művészetről lévén szó. Organikusról inkább. Egy fölfogásról, ami az ember és a világ működéséhez szorosan kapcsolódik.

- Több képeden fölbukkannak apokrif témák. Onnan gondolom, hogy érdekel a dolog, hogy ajándékoztál is olyan könyvet, ami a kánonon kívül eső biblikus történetekről szól. Itt van például Veronika kendője.

- Igen, Veronika kendője, az ténylegesen nagyon kiesik, semmi bibliai vonatkozása nincs. A történet egy jó császárról szól, aki elküldi egy szolgáját, mert hallott egy Jézus nevű tanítóról, és gyógyulást remél tőle. De Krisztus már a kivégzésére megy, amikor a szolga odaér. Nem tehet mást, csak letörli a Megváltó arcáról a verítéket. A szolga csak ezt a kendőt tudja hazavinni. De ez is segít a szenvedő császáron. Engem az a vonatkozás érdekelt, hogy létezik a kép, ami gyógyít. Mert a műalkotásnak, ami jó, annak egyesek – ilyen ezoterikus manuszok szerint – van egy kisugárzása. Én azért hiszem el, hogy ez így lehet, mert nagyon sok időt töltöttem el a Szépművészetiben annak idején. Borzasztó meleg volt, és én elmentem a Főiskoláról a jó hűvös Szépművészeti Múzeumba, és ott mindig egy bizonyos teremben tartózkodtam sokáig. Éreztem, hogy azok a művek ott hatnak rám. Rettenetes erővel. Na, ilyen értelemben témája a kép hatása a Veronika kendőjének. Együtt hat a kép és a képmás. Dupla csavar, érted? (nevet)

- Vannak-e korszakaid?

- Vannak. És nem is olyan bonyolult beszélni róluk: mindig az anyaggal függnek össze, amit használtam. Azért vágytunk sokan a zománcra, mert arra vártunk, hogy meg fogja változtatni az elképzeléseinket a művészeten belül. Sok dolog előjött belőle. Nemcsak képek, hanem tárgyak is. Kellene egy kiállítás. Egy nagy kiállítás. Amikor minden közönség elé kerülne, ami odabent van, a Műhelyben, a raktárban. Az nekem is segítség lenne, meg mindenkinek, mert egyben látnánk, hogy mit csináltunk, és hogyan. Mert abban mindben benne vagyok, így, úgy, amúgy, de benne. Nekem nem volt kék korszakom. (nevet) 

- Mi volt a legnehezebb vállalkozásod a pályád során?

Volt egy pár ilyen dolog, nem is egy. Az egyik a Jakabszállási Kun emlékmű volt. Amihez nagyon föl kellett készülni. Az hosszú idő volt. Egyébként csak mostanában lett Kun emlékmű. Fölszabadulási emlékműnek lett megrendelve.

- Mennyi időbe telt, amíg elkészült?

- Talán két-három évbe. Először csak a terv jött. Az meg is van valahol, egy kis csúnyaság. Mert az semmi, tulajdonképpen. De amíg minden elkészült: az alapozás, a zománcok rá. A másik az újkígyósi Krisztus-szobor. Illetve most már Szabadkígyóson van, a Munkás Szent József-templomban. Azt megcsinálni nagyon nagy munka volt. Az volt a lényege, hogy térbeli és rekesz. Térbeli rekesz.

- Gyönyörű zománc-szobor, ami darabokból van összehegesztve. Már rég meg akartam kérdezni, hogyan tudtad összeilleszteni azokat a darabkákat? Ráadásul úgy, hogy izmokat, inakat, a szenvedéstől megnyúlt végtagok bőrét jelenítik meg.

- Először kikalapáltam, elkészítettem az egész alakot. Aztán szétszedtem darabokra, és bezománcoztam.

- Egyszerre nem is fért volna be a kemencébe?

- Persze, persze. Darabonként zománcoztam, aztán összeforrasztottam, és kiégettem. A fejtől a köldökig egyben befért. A lábak külön-külön. Körülbelül hatvan centis darabokban. 

- Hányan segítettek ebben? Csikós Gyurit láttam egy képen, amint az egyik lábszárat reszelgeti.

- A Gyuri egy külön eset volt. Rajta kívül nem nagyon jött senki se. És én nem is vártam el, hogy nekem bárki abba belepiszkáljon.

- Majdnem emberméretű szobor.

- Igen. Ember nagyságú. Százhatvan centis. 

- Aztán ott van még az Éggömböd is!

- Állítólag látható ma is, Budapesten, a Szent István Bazilika mögött, a Hercegprímás utcában. 

- Az a hatalmas fémgömb? Mekkora is az pontosan?

- Két méter az átmérője. Gömb, de úgy, mintha a Földről nézném az eget. És úgy megy körbe az állatövi vonulat is. Tehát nem derékszögben, hanem a Föld tengelyállása szerint. Ennek az éggömbnek a kivitelezése szintén vagy két évig tartott. Rengeteg fémmunka van benne.

- Hány figura látható rajta?

- Tizenkét nagy állatövi figura, meg az egyéb díszek. Például csillagok. De vannak kettős, sőt, hármas figurák is. 

- Mikor rendelték ezt tőled?

- Hatvanéves korom körül.

- Mikor érzed úgy, hogy valami elkészült?

- Sosem. És ez tényleg így van. Mert azután jön a következő, már változtatok rajta, már másképp csinálnám. És mindig munka közben jönnek az új ötletek. De ha már elkezdtem valamit, kénytelen vagyok abban a stílusban végigmenni, mert ha zötyög, akkor a kép rovására megy. Viszont ha jön, jöhet egy újabb, akkor azt onnan indítom, ahol a másikat befejeztem. A gondolatokat is át- átalakítgatom. Ezért készítek változatokat. Minden egyes darab egy-egy új gondolat. Rágódás a témán.

- Kell-e alázat a művészléthez? Ha nem alázat kell hozzá, akkor mi kell hozzá?

- Alázat… ez a szó most hirtelen idegesíteni kezdett. Persze, oda kell figyelni arra, amit csinálsz. Meg kell becsülni. De ez nem az az alázat, amit a… mondjuk, a feljebbvaló iránt érez az ember. Inkább becsülni kell, amit csinálsz. Megbecsülni a figyelmeddel, a gondolkodással, az idővel.

- Befolyásol a gondolkodásban, hogy tűzzel is dolgozol? Hogy az égetéskor esetleg nem pontosan az lesz, amit elképzeltél?

- Elő. Az előjön. Csak azt kell tudni, hogy mi a következő lépés, hogyan változtassam meg, ami nem úgy sikerült, de ha jobb, mint ahogy gondoltam, akkor meg azt, hogyan tudnám legközelebb is ugyanazt a hatást elérni. Viszont a gyakorlat során azért kialakul, hogy tudom, mi fog kijönni. Persze, jöhet valami, amire nem gondoltam, és akkor elúszik az egész, de az is jó valamire. 

- De néha kellemesen is csalódsz?

- Igen. Az benne van a pakliban. Akkor meg az kezd idegesíteni és furkálni, hogy miért lett az a hatás, és hogy tudnám újra előcsalogatni. És ha nem sikerül, mert volt ilyen! – a mai napig is van olyan, hogy nem jött vissza többet – akkor bajban van az ember.

- Ezért kísérletezel állandóan.

- Minden munka új probléma, új kihívás, nincs olyan, hogy lefutott. Mert különben az egész olyan lenne, mint a kommersz ipari tányérégetés a gyárakban, amit a kerámiákkal csinálnak, amit megtennének művészetnek, csakhogy nem az. Mert mindig ugyanolyan. Fölragasztják. Van ugyan kézzel festett, de tulajdonképpen ott sincs benne a festő. Hiszen másol: a mintát vagy önmagát másolja, és nem alkot.

- Mikortól lesz „ipar” a zománcművészet?

- Nem. Ez egy rossz meghatározás. Mi ezen már százszor rágódtunk. Ugyanis a zománc most már benne van a képzőművészetben. De az iparművészetben is. Iparművészet és képzőművészet ott válik egy egymástól a tárgyban. Abban, hogy a tárgy mire szolgál. Mert ha dekoratív díszítést akarsz, akkor iparművészetet csinálsz. De ha akárhol felrúgod egy kicsit, akkor már képzőművészetet csinálsz.

- Ha készítesz egy monstranciát vagy kelyhet, akkor az iparművészet vagy képzőművészet?

- Iparművészet, mert funkcionális tárgy. De – és itt van a lényeg – azt is el lehet úgy rontani, hogy képzőművészet legyen. (nevet)

- Ha gonoszkodni akarnék, akkor most megkérdeném, hogy akkor mi egy feszület? Ipar- vagy képzőművészet?

- Nem, a feszületnek nincs olyan értelemben funkciója. Kicsit sántán úgy fogalmaznám meg, hogy a feszületben ember van, a kehelyben meg nincs olyan értelemben. De, persze a művészet még ennél is bonyolultabb. Láttam olyan Krisztus-ábrázolást, amiben alig volt emberi… ezek a görögkeletiek. Olyan merevek, mint egy díszítőelem.

- Ezek szerint a képzőművészet nem a valóság utánzása?

- A zománc meg végképp nem az.

- Kátai Mihálytól olvastam egyszer, hogy a zománc ugyanazon anyagokból van, mint a Föld… 

- Nyilvánvaló. A szilikátanyagok, meg a fém, azok a Föld anyagai.

- És akkor ezek találkoznak, és az alkotó a teremtést éli át, mert ennek a találkozásnak a folyamatait a kedve szerint kontrollálja…

- Ez nagyon költői. De ténylegesen így van.

- A zománc a fémes szennyezés a szilikáton.

- Igen. Az a szín.

- Ha már az alkotásról beszélgetünk: kik azok az alkotók, akikkel szívesen találkoznál azok közül, akik már nincsenek köztünk?

- Hát ez övön alul való kérdés. (nevet) Mindenkivel, aki már elment.

- És kik azok, akikkel most is szívesen leülnél meginni egy sört vagy egy kávét?

- És akivel meg is tettem, az a Toncsi bácsi volt, meg a Báron, akivel együtt főztünk, meg kajáltunk, meg ittunk. Meg ezek az úgynevezett „tanyások”. Tízen voltunk, öt tanya. És mindig másnál voltunk, és akkor az illető főzött valamit, amiről úgy érezte, hogy ő azt jól tudja. Báron László, Babodi Béla, Gyapai József. Na, most, ebben volt egy olyan dolog, akaratlanul is, hogy mentek ott – láttuk – a tanyák tönkre, és akkor elhatároztuk, hogy egyet megveszünk, és megmentünk, hogy maradjon meg az utókornak. Körülöttem például három-négy öreg épület is tönkrement, a szemem láttára pusztultak el. Aztán, persze, mind vettünk egy-egy tanyát. Tulajdonképpen egy tanyamentő programot csináltunk, de amúgy kedvünkre. Egyszerre volt érdekes és fájdalmas. Fájdalmas volt nézni, ahogy tönkremegy egy életforma. Próbáltunk – amennyire lehetett – autentikus módon újjáépíteni a tanyánkat. Nekem sokáig megvolt a gémes kutam, az most valahol ott fekszik a bokrok között. 

- Mikor, miért jutott az eszedbe a kísérletezés? Milyen kísérleteket végeztél, és mire vagy még kíváncsi?

- A kísérletezés? Hogy mikortól van? Akkortól, amikor egyáltalán húztam egy vonalat. A zománcnál például volt egy olyan elképzelésem – el is lopták aztán, itt-ott csinálják –, hogy egy olyan anyagot hozzak létre, amire rá lehet rakni ezeket az úgynevezett rekeszeket, úgy, hogy a vastag zománc eltűrje, kibírja, és ne színezzen. Mert minden ilyen transzparens anyag színez azért. Kicsit úgy marja, kiszed valamit, lerakódik benne, a réz, az meg pláne, például egy ólmos anyag olyan könnyen megmossa, és akkor belekerül a rézoxid, aztán attól vagy zöld, vagy barna, vagy piros lesz. Elszínezi. Na, most, ezt a dolgot sikerült kitalálni, úgy hívják, hogy 1097-es. Ennek ez a neve. És az a lényege, hogy szedi magába az anyagot, hogy azt nem alakítja át, például a rézszemcse az rézszemcse marad benne, nem oxidálódik. Tehát redukál, reduktív a közeg. Na, most erre aztán rá lehet tenni bármit, és nagyon szépen elvan. Ez az egyik kísérletem. Addig-addig játszadoztam ezzel, amíg sikerült. Természetesen benne voltak a mérnökök is, akiket én addig irányítgattam, hogy ebből ennyit, abból meg annyit – szóval, játszottam az anyaggal –, amíg ők aztán összeállították alapanyagok szintjén. És aztán már úgy ment az olvasztás. Sok remek dolog jött ki belőle. A műhely talán még csinálja, meg a maradék gyár, az a kis sarok, amelyik még működik, az is csinálja. De mindennel kísérleteztem. Üveggel is. Vannak színes üvegablakaim is.

- Vannak olyan újabb képeid, amelyeken a fényváltásokkor más- és más formák jelennek meg, olyan alakok, amelyek más szögből nem is láthatók. Ez egészen új technika, és nem hallottam róla soha korábban a zománcművészetben. Mi az, amit erről hajlandó lennél elmondani?

(titokzatosan mosolyog) Macskaszem-szindróma. Macskaszemnek nevezik az olyan piros lámpát, ami nem is lámpa, hanem a kívülről kapott fényt veri vissza. Nincs saját fénye. Az autók régi stop-lámpái voltak ilyenek. Na, most ez volt az alapötlet, az egész innen indult ki. Azt vettem észre, amikor csiszoltam a fémeket, hogy a csiszolás iránya összefügg a láthatósággal. Ha innen csiszolom, onnan látható, amonnan meg nem. Egyszer csak sehonnan sem látható.

- Egy fémre csiszolsz, vagy minden rávitt rétegre?

- Egy fémen van ez. Fémmunka, azután a többi már zománc. A legalapvetőbb az, hogy úgy látod, mintha plasztikus lenne.

- Igen.

- De nem plasztikus! Hanem a fény úgy verődik vissza, mintha plasztikus lenne. Ez a lényege az egésznek. 

- Szerintem ez az egyik legragyogóbb ötleted.

- Eddig még nem hallottam az ovációt. (nevet) Na, most, hogyha nekem ehhez gépem lenne, mert van egy olyan gép, ami zim-zim-zim-zim, megy a lemez fölött, a rajz szerint, mert géppel is föl lehet ezt vinni, akkor még finomabb, precízebb dolgokat ki lehetne számolni. Így meg csak én reszelgetek, szemmérték meg elgondolás szerint. Most itthon dolgozom, a saját műtermemben. A fény az ablak felől jön. Az általam készített fémgyűrődések ennek az iránynak felelnek meg. Ha ez egy olyan kiállításra kerül, ahol a fény nem ennek megfelelően érkezik, akkor a lényeg láthatatlan marad. Úgyhogy megfelelően meg kellene világítani.

- Reméljük, ez a figyelmeztetésed eljut mindenhova, ahova kell. Erről jut eszembe: találkoztál-e művészi vagy egyéb szakmai féltékenységgel a pályád során?

- Az az igazság, hogy féltékenység az van. Egy ideig. Aztán rájön az ember, hogy lényegtelen az egész. A lényeg az, amit csinál. Nekem az volt a dolgom, hogy átadjam, amire rájöttem, mindent, ahogy jött. Egy munkaév úgy nézett ki, hogy a nyári táborokra – mert tavasszal, nyáron és ősszel volt egy-egy ilyen táborhalmaz – nyáron három tábor volt… Ezek voltak a legnagyobbak, ekkor volt a legsűrűbb a jövés-menés. Év közben is jöttek-mentek, de a nyár volt a Nagy Menet. Szóval, amikor a nyári táborokra készültünk, mindig megterveztük, mi legyen akkor. Nemcsak a tematikát. Mert, persze, az is volt, sokszor kapcsolódott nemzetközi évek témáihoz. Mondjuk, volt Gyermekek éve, satöbb. Ezekhez én mindig elkészítettem a saját munkatervemet. Nekem annyival volt jobb, mint másnak, hogy én indítottam, és tudtam, mihez kell alkalmazkodnom, mit fogok csinálni. És ezekhez mindig csináltam előre dolgokat. De úgy, hogy hozzájuk készítettem bizonyos problémákat, hogy azok benne legyenek. És amikor előkerültek, akkor ezeket megtárgyaltuk. Megmutattam a megoldásokat. Vagy közösen megbeszéltük. Nem volt bennem féltékenység. Már rég nem. Úgy éreztem, hogy én, aki erre ráérek, megoldom a problémákat, és aztán átadom másnak, aki nem ért rá megoldani, és jön, hogy tanuljon tőlem, dolgozzon velem. És akkor a megoldásokat is megkapta. Nem volt titkolódzás. Voltak nagy hírű művész urak… hoppá! Szóval, művészek, akik idejártak Kecskemétre. Itt kaptunk helyet akkor, amikor az egyikük lent volt, dolgozhattunk a zománcgyári laborban. Úgy ültettek le minket, hogy ne kerülhessünk egymás mellé. És akkor az illető csinált valamit ottan, petymegelt, kiégette, nézem… hát, látni, látok odáig. Látom, hogy valami olyan anyaggal dolgozik, ami nekem nincs. És ez volt a fémes. A fémes zománc. Ő akkor a fönti, a pesti gyárban megcsináltatta az ottani mérnökökkel ezt a fémest. Valami százegynéhány ilyen fémes anyagot gyártottak közben. Ezekből nyilván csak a jobbakat használták, a látványosabbakat. És akkor úgy csinált ez az illető, mint az iskolás gyerekek: eltakarta a kezével, ahogy vitte föl. Mondom neki: „mi a fenét takargatsz?” Ez volta az első ilyen tapasztalatom az életben. Na, itt válasz a kérdésedre. De nem én voltam a féltékeny.

- Inkább általánosságban gondoltam. 

- Bizony, a szakmában van, van szakmai féltékenység. A legjobb vicc az volt, hogy tőlem megkapták a tudást, aztán meg nem adták tovább. Elmondtam, megmutattam az egyiknek, azzal, hogy adja tovább. Erre jön hozzám az illető tanítványa, és kiderül, hogy semmit sem tud a technikáról. Nem baj, neki is elmondtam. Tudod, ötletem az mindig volt. Az volt a baj, hogy időm nem volt sohasem. 

- A következő kérdés akár a féltékenységhez is kapcsolódhat: hol helyezed el a nőt, mint eszményt a művészetedben?

Hát (mosolyog), mondjuk, központi helyen. Vannak kérdések, amikhez az ember – vallás ide, vallás oda – mindig szakralitásként nyúl, ilyen például a nő is. Mert, ugye anyaként, meg szeretőként is – ez mind szakralitás is egyúttal. Engem mindig bíráltak egy időben, hogy én mindig szakrális dolgokat csinálok, meg lenézték, de én nem tudom miért, amikor minden dolog, ami magasztos, vagy felemelő, az egyben szakrális. Hogyha nem, akkor kisnyúl, az egész érdektelen. A szakralitás nem egy közösség, vagy hivatalos egyház sajátja: az a te hited. És ha én szakrálisnak érzek egy dolgot, akkor úgy is ábrázolom.

- A Boldogasszony és a Babiloni Parázna egyaránt szakrális megjelenés, csak másféle módon közelítik meg, másként fejezik ki a szakralitást.

- Ez bizony így van.

- Személyes élmények vagy indíttatások vannak-e a nőalakjaiddal kapcsolatban?

- A nőalak pontosan melyik részére gondolsz? Hossza, széle, közepe? (nevet)

- Arc, ábrázolásmód… pl. a Boldogasszony-arcaid meglehetősen hasonlóak. Olyanok, mintha modell után készültek volna.

- Nem, nem modell után. Csak gondolat után. Gondolati modell. Anyaképek vannak benne. Mondjuk, anyámból. 

- És a két kisded, a Boldogasszonyok karjain?

- Az Keresztelő Szent János és Jézus. Vagy a hold és a nap. Vagy a víz és a tűz. 

- Milyen terveid vannak százhúsz éves korodig? Mert azt hallottam, hogy te százhúsz évre tervezel.

- Én száznegyvenre gondoltam, de mindegy. Szerintem – komolyra fordítva – most vagyok abban a helyzetben, hogy nem tervezek, hanem csinálom. Ráadtam a fejem erre az akvarellezésre, de valahogy vissza akarok menni a zománcra.

- Beszéltél egy kálváriáról is.

- Igen. Újkígyósra, a Krisztus mellé. Eredetileg plasztikában gondolkodtam. De úgy már nem készítem el. Csak síkban, ha egyáltalán. Tudniillik, nem oda lett tervezve, ahol most van. Az egy nagy templom Szabadkígyóson, de az újkígyósi egy picike kápolna lett volna, amit a Korpusz valósággal szétrobbantott. Nagyon erős volt a hatása. A tisztelendő megijedt, és inkább elvitte egy másik helyre. De énnekem meg pont az volt a szándékom, hogy robbantsa szét azt a kis kápolnát. Krisztus és a stációk, akkor, azt a pici kis helyet átdimenzionálták volna. Uralta volna szemben a Krisztus, a százhatvan centijével, és oldalt a hatvan centis stációk. Aki oda belép, a hatása alá került volna.

- Így is lenyűgöző az a Krisztus. Ott magában azon nagy falon is.

- Na, ez a szakralitás, látod.

- Utolsó kérdésem: szerinted mi a lét értelme? Horatio és Hamlet: emlegetted őket.

- Az egyik a megszállottja a dolgoknak. A másik próbál reálisan gondolkodni. Kikerülni, amit lehet. Ezt irigyli tőle Hamlet. De Hamletből hős lesz, Horatióból meg csak túlélő. Ez egy európai nagy kérdés. Thomas Mann is kereste rá a választ. De kicsit elmentünk. Hogy is szólt a kérdés?

- A kérdés: mi a lét értelme?

Nem tudom, fiam. (nevet) Mi a lét értelme? Hát, nézd: Madáchnál jobbat nem tudok, küzdj és bízva bízzál. De, hozzáteszem: mert különben nagy bajod lesz. Ha elveszted magad mellől ezt a kettőt, a bizalmat, meg a küzdelmet, akkor van baj. Nagyon nagy baj.

Szöveg: Galuska László Pál

Képek: Banczik Róbert