Aspetta kedvenc hónapja a május, meg az október volt. Egész évben erre a két időszakra várt, számlálta a napokat, meg buzgón imádkozott, hogy ne legyenek nagyon nagy szelek és biztonsággal a felszínre tudjanak majd kelni. A május volt a szíve csücske. Ekkor tartották a születésnapját. Igaz, csak a szülei halála után tudta meg, hogy nem is ebben a hónapban jött a világra, így élete nagy részét a bika horoszkópok felesleges olvasásával és az ígéretek beteljesülésének a hiányával töltötte. Jót nevetett amikor kiderült, de nem haragudott senkire, mert mindenki a gyermekének világra jöttéhez közelebb eső lékhónapot választotta az ünneplésre.
Volt, hogy nem jött össze, mert elhúzódott a tavaszi járvány, sok volt még a fertőzött, ezért a szobájában gyújtottak egy virtuális gyertyát és a rokonok is bejelentkeztek a képernyőkön. Egyszer alig maradt idejük az ünnepi előkészületekre, mert minden előzmény nélkül ömlött rájuk a forróság és vele a kíméletlen sugárzás, amely egyszerűn elvágta az annyira várt májusát.
Az október is sokszor necces volt, túl enyhe maradt az idő, késlekedtek a pollenokádó vadnövényeket roppantó hajnali fagyok. Alig lehetett lélegezni ilyenkor a felszínen, a maszkok nem segítettek, készüléke pedig csak a gazdagabbaknak akadt, akik viszont túl kényelmesek voltak ahhoz, hogy cipeljék a nehéz eszközöket. Amikor minden ideálisnak tűnt, a figyelmük akkor sem lanyhulhatott, mert a hideg gonosz szabadcsapatai ott settenkedtek az üszkös erdők mögött, hogy lecsapjanak mindenre, ami él és mozog még.
Az egykori világ csak a szülei félszavaiból létezett számára, meg a filmeken, amelyeket esténként együtt néztek és a végén az apja egyszer sem felejtette el hozzátenni, hogy ezek csupán alkotások, semmi közük a valósághoz.
Az életüket a várakozás töltötte ki, de nem tudták pontosan mi az, amire várnak és ettől volt oly nyomasztó az egész.
- Vagyunk, ahogy szoktuk, múlatjuk az időt - mondta az apja, amikor Skype-olt egy régi barátjával, nem is sejtve, mennyire mélyen szántó, mert ami ok nélkül múlik, az bizony nem várakozás. Annak céljának kell lennie, de ami volt, az már soha nem térhet vissza, az a világ emlékké zárult. Egy másikat, egy újabbat, meg nem ismertek, nem ismerhettek, így elképzelésük sem lehetett arról, mire várnak. Ennek a létmúlatásnak a lékhónapok határozták meg a ritmusát, egyedül ebben a feszültséggel és reménnyel teli felszínre emelkedésben rejlett a lehetőség egy ismeretlenebb életre annál, amit élniük kellett.
Már akinek.
A szülei elég fiatalok és kötelességtudóak voltak ahhoz, hogy ne hatalmasodjon el rajtuk egy emlék a karanténhónapok előtti világból, amelyet oly sokan kényszeresen és szenvedélyesen át akartak újra élni. Akikkel megesett egy ilyen emlékkirohanás, azokat nem engedték fel, elsősorban a testi épségük megóvása érdekében, de másoknak is kárt okozhattak volna a makacs marasztalásukkal. Amíg nem kellett ehhez engedély, az emlékhordozók nagy része odaveszett, mert a lékhónapok lejártával nem tértek vissza. Volt odalent egy közösség, akik azt hirdeték, hogy a felszínen létezik egy védelmet nyújtó aranykupola, amelyet kristályvízesések vesznek körül, és ahol örök béke uralkodik, de őket sohasem engedték a felszínre. Egy lehetőségük lett volna erre, ha alávetik magukat az emléktörlésnek, de a kupolások szerint ezzel csak a hitüket akarják megtörni, maradt hát mind a mélyben. Aspetta egyszer látott egy emléktöröltet a felszínen, annyira megakadt a tekintete az érzéketlenül bamba férfin, hogy az anyja szólt rá: nem illik így bámulni egy beteget.
Aspetta néha azon gondolkozott, neki lehetnek-e ártó emlékei? Egyedül a nagypapája jutott ilyenkor az eszébe. Azért vélte ártalmasnak, mert amikor megjelent náluk, az apja leszegett fejjel hallgatott, az anyja meg be sem jött konyhából. Ő viszont érdekesnek találta a szagát, amely belengte az otthonuk és napokig kísértett. A mély hangját is szerette, meg a határozottságát, ahogy nevetve kijelentette: az ember nem ilyen életre született, mint amilyet ők művelnek. Arról is visszatérően beszélt, hogy kockázat nélkül nincs győzelem és ő kiskorában koszt is evett. A nagyapa azonban leginkább a bentlakóról zengedezett, amely a mellünkben fészkel és láthatatlan.
Az egyszerűség, a lehunyt szemű ölelés, amelyet csak versben lehet elmondani, a hajnalban szedett fűszerek és a tenger illata táplálják. Ettől tudunk mind kacagni, vagy bömbölni, és egyedül ő védhet meg bennünket a szörnyű lelkiismeret furdalástól, de a gyávaságtól éhen hal és akkor nekünk annyi, nyilvántartási számként múlathatjuk a hátralévőt.
- Úgyhogy menni kell, enni kell adni a bentlakónak - mondta és minden lékhónapban azért küzdött, hogy a vitorlását rendbe tegye a ciklonok sérüléseitől, a metsző hideg fognyomától, aztán levigye a tóra.
Néha őket is elvitte.
Aspetta emlékezett, hogy neki nem lehetett a vízhez érnie és nagyon be kellett öltözniük. A ruha nyikorgott, mint a gumipapucsa és áradt belőle a karanténok szúrós szaga.
- Ne lássa a bőrünket a nap, kicsim — mondta aggódva az anyja, de meg sem hallotta, annyira elbűvölték a víz tetején villódzó fények. A nagyapát mindez nem érdekelte, a tengerészsapkájában meg a csíkos pólójában buzgón húzogatta a köteleket, drágámnak szólította a hajót, énekelt és néha belekiáltott a messzeségbe, hogy hahó, itt vagyok, hiányoztam már, és közben minden szülei által hozott szabályt megszegett, ami nagyon izgalmas volt Aspetta számára. Az érzést pedig, amikor elindultak a víz tetején, a redős hullámok között, azóta sem tudja feledni. Az az ismeretlen odabenn, amiről a papa beszélt, a megsikláskor megszorította, kitámasztott és egészen a torkáig ugrott. Ekkor hitte el, hogy tényleg létezik.
A szél hamar feltámadt, ezért az anyja kérésére a nagyapa kitette őket a mólónál, de mivel az apjára is ráparancsolt, így ő is kiszállt, aztán elindult még egy körre.
Nevetve tisztelgett az anyjának, aki már vissza sem nézett és ahogy a napban állva távolodott, fiatalabbnak tűnt mint ők.
Huncut szemmel puszikat dobált és olyan kitartóan nézett rá, hogy Aspetta érezte, ez már nem is neki, hanem a bentlakójának szól.
Ekkor látták utoljára.
A hajó októberre lett meg, nem borult fel, léket sem kapott, a nap teljesen kiszívta a vitorlák színét, de a nagyapjának semmi nyoma nem volt. Az apja azt mondta, ne is vegyék ki a vízből, drága lenne a föld alatt tárolni, úgyis elkorhadna, éljen a vízen, lengedezzen, hátha találkozik még az öreggel.
Aspettát láthatóan megrázta az üres hajó látványa, hiába volt még hátra a lékhónapból, egész nap a szobájában kuporgott. Egyik este az apja bement hozzá, leült az ágyára és magához húzta.
- Kicsim, ő más volt mint mi, túl sokat élt odafenn, túl sok volt a kötődése, nem tudott már megváltozni - mondta halkan és megsimította az arcát.
- De nekünk megadatott, hogy erősebbek lehessünk és legyőzzük a kihívásokat. Tanulj belőle, legyen ez intő jel a számodra. Megígéred nekem?
Szipogva bólogatott.
Aspetta álmaiban azonban újra és újra feltűnt a fényeken táncoló, üresen lebegő vitorlás. Mindig felriadt, mert a bentlakó ilyenkor felkúszott a torkáig, mintha ki akarna ugrani és felszállni arra a hajóra.
Attól félt, egyszer majd nem tudja megállítani.
2020.03.30.
Fotók: A. Fehér Vera
Ménteleken élő fotográfus, 2006-ban hozta létre a Hibaista csoportot. A Fiatal Fotóművészek Stúdiójának tagja.
Írás: Rajnai Attila
Tősgyökeres kecskeméti. Minőségi, Pulitzer és Bossányi Katalin-díjas újságíró.
