Derűs, groteszk – első látásra ezek a jelzők bukkannak elő Ragó Lóránt művei szemlélésekor. Furcsa, néha nevetséges élethelyzet-pillanatok, létfricskák. Akár egy középkori fabulakötet illusztrációi lennének, Brandt bolondok hajója vagy a haláltánc rajzi megjelenései. Ragó máskülönben szemmel láthatólag vonzódik a fametszetek középkori formáihoz, a vaskos kontúrokkal kifaragott dúcok a reneszánsz és a századelő német grafikusait idézik - írta róla Sinkó István az Élet és Irodalom hasábjain.
Nyelvöltögető műfaj az övé, mert kigúnyol, tréfálkozik, de nem sért, nem becsmérel. Csak odamutat életünk-világunk tragikomikus mozzanataira. Élesen, mint egy fametszet vonala.
A századelő, a huszadik század első évtizedeinek Barlach, Feininger vagy épp a magyar aktivisták (Nyolcak) által képviselt expresszív világa más rajzain, színes munkáin is felbukkan.
Ragó olyan rajzi, képi világ elemeit tárja elénk, melyben a vidámság és a tragédia pillanatonként változik, hol egy hinta lendül, hol egy sötét árny vetül a falu dűlő-boruló tetejű házai fölé. Színes és színezett rajzok, nyomatok és sűrű fekete-fehér lapok váltják egymást munkásságában.
Derű és ború.
Nekünk most már csak ez utóbbi maradt.
