- Mikor jöttek életében az első jelek, hogy tehetséges?
- Amióta az eszemet tudom, rajzolok, de főleg az általános iskolában „eredt meg a kezem”. Temérdek alkotást őriz több bőrönd is a műtermemben ebből a koromból. Az első igazi és komoly művemet, egy akrilképet, 18 évesen készítettem a nagymamáról. Én azt tekintem kiindulópontnak, ahonnan a művészi pályafutásom eredeztethető. Egyébként a nagymamám a budapesti iparrajziskolában végzett, jelmez- és díszlettervező, grafikus volt, tőle örököltem az isteni ajándékom, a tehetségem.
- Mit jelent az alkotás Önnek?
- Egy kifejezési eszköz, minden művem egy vallomás. Magát a folyamatot szeretem, lételemem az alkotás. Persze a tanári és a művészi pályát sokszor nehéz összeegyeztetni, de már megtanultam, hogy ne csak akkor tudjak alkotni, amikor ihletem van, hanem akkor jöjjön az ihlet, amikor időm szabadul fel.
Álomnyaraló
- Művein gyakran jelenik meg a szakralitás, miért?
- Mélyen hívő, templomba járó ember vagyok. Az evangélikus tanítás nagyon letisztult, ez áll hozzám a legközelebb. A szülői házban kis koromtól fogva vallásos nevelést kaptam, a család rendszeresen járt templomba.
Sokszor nem tudom, hogy mi miért történik a világban, és kétségeim vannak afelől, hogy miért kell ennyi nehézségen keresztülmennie az emberiségnek – és személy szerint nekem is –, de azt tudom, hogy Isten jelen van és én ráhagyatkozhatok, illetve bízhatom benne, hogy ő tudja, mire miért van szükségem.
Mivel ez a hit a lényem szerves része, értelemszerű, hogy megjelenik a képeimen, a témaválasztásaimban.
- Gondolja, hogy ezzel hatni tud az emberekre? Eljut hozzájuk a mondanivalója?
- Nem szeretnék próféta lenni, ha megnézzük a mai kortárs művészetet, láthatjuk, hogy komoly magánmitológiák vannak, sokféle stílus létezik. A mostani hitetlen világban szeretnék itt egy hittel teli életet szimbolizáló várban élni, úgy, hogy az példa lehessen a gyermekeim, a tanítványaim és bárki előtt, aki nyitott és befogadó erre. Ráerőltetni senkire nem szeretnék semmit.
Angyal
- A weboldalán azt írja, hogy lelki tájképeket fest. Ez mit jelent?
- A természetben fellelhető anyagokat, homokot, földet, agyagot, hamut használom fel a képeim elkészítésekor, s a táj, a természet, a környezetünk ilyen formában jelenik meg és kel új életre a vásznon. De ezek nem a szó szoros értelmében vett tájképek, hanem az emberi lélek rezdüléseit igyekeznek megmutatni. Lenyomatok arról, én mit gondolok, nekem mi jut eszembe egy-egy érzésről, fogalomról.
Az én lelkemben is sokféle fényviszony létezik, a saját változásaimat igyekszem bemutatni.
Vizuális „nyitott mondatokat” készítek, azaz elindítok egy gondolatot, és a befogadóra, a kép nézőjére bízom, hogyan fejezi be.
- Természetes anyagokkal alkot, ezáltal képein a föld színei dominálnak. Ez miért alakult így?
- Alkotó stílusom ezen irányzata pécsi egyetemi tanulmányaim hatására született meg és bontakozott ki. Egyik tanárom azt kérte, lépjünk ki a komfortzónánkból, felejtsük el a festéket, s alkossunk anélkül, más módszerekkel. A kreativitásunkra bízta, hogyan oldjuk meg.
Nekem a természetközeliség mindig is fontos volt, áthatja a teljes életemet, ezért jött az ötlet, hogy a munkához is a természetet hívjam segítségül.
Elkezdtem homokkal, földdel dolgozni, s azonnal beleszerettem a vásznon látott eredménybe. Nemcsak homokkal és földdel alkottam, hanem megtörtem a téglát, cserepet, növényekből színanyagot sajtoltam, szenet és hamut szórtam a vászonra, s ezáltal nagyon különleges látványt és sokféle réteget, textúrát tudtam létrehozni. Magát a geometrikus, absztrakt ábrázolást is Pécsett fedeztem fel a magam számára, s ezekből a hatásokból fejlődött és alakult ki a festészetem.
- Mit gondol, absztrakt alkotásainak üzenete átmegy az embereknek?
- Egyszer az egyik kiállításomon egy érdekes tapasztalásom volt, mely erre a kérdésre is megadja a választ. Egy kisgyerek odahúzta a nagypapáját az egyik képem elé, s megkérdezte tőle, hogy miért maszatolta így össze a festő a vásznat. Szemmel láthatóan nem tetszett neki. Pár perc múlva ugyancsak egy idősebb úr jelent meg vélhetően az unokájával, s nem győzték csodálni a képen a sok szép színt. Ugyanazt a képet, ugyanannál a fényviszonynál teljesen másképp értékelték. Van, aki megérti a művészetemet és van, akihez nem jutnak el az üzeneteim. Én megtaláltam magam és úgy érzem, ki tudok teljesedni ebben az stílusban, s szerencsére népesebb az engem „értők” tábora.
- Honnan merít ihletet? Tapasztalatból vagy fantáziából merítve alkot?
- Yann Arthus-Bertrand, francia környezetvédő, újságíró és fotós volt az, aki elsőként készített a Földről lenyűgöző felülnézeti fotókat. A „Földünk a magasból” című kiállítása óriási hatással volt rám.
Én úgy hiszem, csak az lehet sikeres és egyedi alkotó, akinek van saját vizuális világa, ahonnan kiindul és időről időre meríteni tud.
Nálam ez a lebilincselő fotóanyag adta az alapot – hiszen az én alkotásaim is egyfajta felülnézeti képek –, s ehhez tettem hozzá a saját világomat, a vonalakat, a geometrikus formákat és a természetes anyagokat.
Kereszt (részlet)
- Hogyan zajlik Önnél az alkotói folyamat?
- Sokáig érlelem magamban az ihletet, nem ülök le azonnal dolgozni. Ha összeállt az elképzelés, jöhet a papír. Mivel kell egy koncepció, minden képem elkészül először papírból, melyek egyébként önmagukban is önálló alkotások. Szeretem ezt a fázist, amikor olló, papír és sniccer van előttem, és formálódik, épül a kép kompozíciója. Ez később már nem változik, de az anyag sajátosságából adódóan a véletlenszerűség és a felületi minőség alakítja ki a végső textúrát. A képeimnél a geometrikus absztrakciót és a festőiséget ötvözöm.
- Miként fejlődött az alkotói lénye, voltak korszakai?
- A szegedi főiskola inkább stúdium volt, ahol megtanították a rajz alapjait, a téri ábrázolást, azt, hogyan kell csendéletet, aktot készíteni. Akrillal, temperával dolgoztam, főként csendéleteket és tájképeket készítettem, melyekben már fellelhető volt a konstruktív gondolkodás, a tömegekből való építkezés. Pécshez köthető az anyagfestészet, majd később a geometria, mely már egy tudatosabb, expresszívebb irány volt. Közben egy időben fehér alapon fehér alkotásokat is készítettem.
Az utóbbi tíz évben egyfelől azzal kísérleteztem, hogy az anyagfestészet letisztultsága mellett, hogyan lehet a képekbe lendületességet is csempészni.
Néhány alkotásnál pedig a textúra helyett a struktúra dominál.
Megvilágosodás
- A legtöbb képe pozitív hangulatú. Negatív érzéseket nem szokott „kifesteni” magából?
- Nem, én csak akkor tudok alkotni, ha harmónia és egység lakozik bennem. Ahogyan mindannyiunknak, természetesen nekem is voltak felhősebb időszakok az életemben, kisebb-nagyobb gödrökön kellett túljutnom, s ezen periódusok alatt sosem születettek alkotások. A harmadik kislányom születése után egy lelkileg nehéz időszakot éltem meg, túl sok terhet cipeltem és nehezen birkóztam meg ezekkel. Komoly lelki munkával, de megvívtam ezt a harcot.
Ehhez kellett a hit, Isten szeretetének megtapasztalása, hogy tovább tudjak lépni. Azóta még hálásabb vagyok az életemért.
- Szán sorsot a műveinek? Hol szoktak kikötni?
- Nehezen válok meg a képeimtől, hozzám, a lényemhez tartoznak, valahol a gyermekeim. Elsősorban a magam örömére alkotok. Büszke vagyok rá, hogy a Kecskeméti Képtár gyűjteményében már van alkotásom. Az újabb munkáimtól egyébként már könnyebben szakadok el.
A sirály
- Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
- A hajók iránti vonzalom régi keletű, de a hajóépítés egy új szerelem az életemben. A nővérem Kanadában él, ott tanultam és szerettem meg már fiatalon evezni. Most épp egy olyan hajót építek, ami bár négy méteres, de nagyon könnyű lesz. Fából készül, gőzben hajlítom a finom, vékony bordákat.
Ez egy másfajta önkifejezési forma, de ez is tükrözi az elhivatottságomat a fenntarthatóság, a természetközeliség, a gyökerekhez való visszatérés iránt.
A festészetben is új irányok felé kacsingatok: a homokkal való alkotást szeretném egy expresszív irányba elvinni. De emellett sok más dolog is érdekel, például installációt is szívesen készítenék. Az utóbbi másfél év közösen megélt tapasztalatát is szeretném beépíteni a munkáimba: a Covid hogyan tette tönkre a világunkat, és ezt hogyan lehet a vizualitással leképezni, melyet kivételesen direkt rossz és disszonáns formában akarom majd megtenni.
- Mire a legbüszkébb az életében, magánemberként és alkotóként egyaránt?
- Magánemberként mindenképpen a három csodaszép lányomra és a családomra. Festőművészként a Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálén kapott díjamra, melyet az Oltár című, fehér alapon fehér képemmel nyertem el. Az volt benne a lélekemelő, hogy ebben a kissé erkölcstelen világban egy erkölcsi díjjal gazdagodhattam. A fehér alapon fehér is egy zsolczais irányzat, melyet az evangélikus templomok letisztult, tisztaságot tükröző enteriőrjéből merítettem.
Arra is büszke vagyok, hogy felvettek a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe, melynek köszönhetően ma már hivatalosan is használhatom a festőművész kifejezést. Ez egy komoly lépcső nekünk, művészeknek. És persze örülök és hálás vagyok azért, hogy leküzdöttem a covidot és így van lehetőségem újabb és újabb alkotásokat készíteni.
Úgy fogom fel, hogy minden nap ajándék.
- Mi az ars poeticája?
- Szüleim a „boldognak maradni” szellemiségében neveltek bennünket a nővéremmel, ezt szívtam magamba a kezdetektől fogva.
Amikor összeházasodtunk a feleségemmel, a keresztapám a „3 H elméletének” fontosságával indított el bennünket a házasélet útján: hála, hit, humor.
Ezek az életem iránymutatói és a családom mindennapjainak alapkövei, erre építettük a várunkat, s hiszem, hogy csak így állja ki az idő próbáját.
- Milyen szerepe van a tanításnak az életében? A tananyagon kívül mit tud átadni a gyerekeknek?
- A pedagógusi munkának leginkább a metamorfózis részét szeretem. Amikor bejön egy diák hozzám év elején vagy magánórákra kezd el járni, nagy öröm látni, ahogy egy idő után fejlődni kezd, pozitív változásokon megy keresztül, mely folyamatokban én is segíthettem őt. Szeretek saját példával élni, be szoktam vinni a munkáimat, megmutatom nekik. Nálam minden rajzóra beszélgetéssel kezdődik. Tudnom kell ugyanis, hogyan vannak a diákjaim, mi foglalkoztatja őket. Figyelek rájuk, s így ők is érzik, hogy az együttműködésünk partnerségen alapul. A mentoruk vagyok, bár mutatok nekik lehetőségeket, igyekszem mindenkit a saját útjára terelni. Ott erősíteni, abban fejleszteni őket, amiben jók, ami előre viszi őket. Mindeközben észrevétlenül, napról napra én is jobb és több leszek.
Szöveg: Várkonyi Éva, újságíró, Kecskeméten él.
A fotók a Zsolczai család albumából valók
