- Mi volt életed első színházi élménye?
- Tiszakécskén jártam általános iskolába, így gyermekéveimben igazi színházban nem jártam, mert nem volt rá lehetőségem. Viszont emlékeimben erősen él, amikor kisiskolásként egy ünnepélyen, Móricz Zsigmond Hét krajcárját mondtam el. Ahogy a végére értem a szövegnek, lenéztem a nézőkre, a sok egyszerű falusi emberre, és láttam, hogy milyen hatással van rájuk ez a mélyszegénységről szóló drámai történet. Felfedeztem gyermekként a katarzis erejét, amit ráadásul én okoztam a hallgatóságomnak. Diákként imádtam szavalni. Már a Katonába jártam, amikor ismét egy prózai szöveget, ezúttal Móra Ferenc Szakadsz-e már cérna? című írását mondtam el. Az akkori iskolatársaim közül sokan még ma is emlegetik, ha összefutunk. Úgy gondolom, fiatalkorom meghatározó élménye, személyes találkozásom Weöres Sándorral. Egy „Szép beszéd” versenyen elnökölt a mester, és kedves szavakkal biztatott bennünket a versszeretetre, a szavakkal való játékra. Ma is őrzöm, relikviaként, a jutalomkönyvet „Sanyi bácsi” versikéjével dedikálva. Másik fontos állomása diákkoromnak talán, a televíziózás. 1973-74 tájékán Vitray Tamás műsorában városok diákjai vetélkedtek egymással. Szórakoztató kulturális műsort kellett összeállítani, az ország meg szavazott. A hőskorban azt figyelték, hogy melyik csapatnál ugrott meg hirtelen az országos áramfogyasztás, mert a villanyokat kellett felkapcsolni.
- Ma ez már elképzelhetetlen, és egy kicsit nevetségesnek hangzik, de erre a kezdetleges nézettségi indexre még én is emlékszem kisgyerekkoromból. Mi lett az eredmény?
- A mi csapatunk, a kecskemétiek lettek az elsők. Hatalmas fogadást rendeztek a városházán a tiszteletünkre, tényleg jó műsort csináltunk! Talán ezek a kezdeti sikerek befolyásolták később a pályámat. Habár az is igaz, hogy az érettségi után még szóba se jött nálam a színház játszás, vagy a drámapedagógia.
-1972-ben, amikor érettségiztél, nem hiszem, hogy széles körben ismerték volna a drámapedagógiai módszereket. Tizenéves korodban mi érdekelt?
- A szabadidőm nagy részét zenetanulással töltöttem. 14 évig hegedültem, Palotás József tanár úrhoz jártam. Különleges volt a kapcsolatunk, őt tekintem első mentoromnak. A tanár úr a zenetanítás mellett könyvekre hívta fel a figyelmem, amit érdemes elolvasni, sokat foglalkoztunk magával a zenei kultúrával, zenét hallgattunk, zeneszerzőkről mesélt. 1975-ben hazatértem Kecskemétre, a tanár úr hívott a városi zenekarba játszani. Friss diplomásan, friss házas és friss anyuka is lettem egyszerre. Megszületett az első gyermekem, aztán a második, és kis kihagyással a harmadik, Gábor fiam. Felhagytam a zenéléssel, ezt ma már veszteségnek könyvelem el az életemben.
- Fogalmazhatunk úgy, hogy 1975 a felnőtté válás éve számodra?
- Akkoriban nem elmélkedtem ezen, mivel gyorsan peregtek az események. Család, férj, gyerekek, sok boldogsággal, sok nehézséggel. A három gyermekem felnevelése, életem legszebb hivatása.
- Hol helyezkedtél el először munkavállalóként?
- Kecskeméten a Lánchíd Utcai Általános Iskolában kaptam állást. Emlékszem, hogy meszesgödrökön botladoztunk keresztül a kollégákkal, hogy be tudjunk jutni az épületbe, de elkezdtük a munkát! Magyart és éneket tanítottam, illetve megkaptam azt a nemes feladatot, hogy szervezzek egy énekkart a semmiből az iskola évnyitó ünnepségére! Megszerveztem! Énekeltünk! Később itt kezdtem el ösztönösen a kötelezően előírt megemlékezésekre dramatikus műsorokat összeállítani, bemutatni.
Annyira megszerettem ezt a munkát, hogy elsők között jelentkeztem 1981-ben az Ifjúsági Otthonban pedagógusok számára szervezett drámapedagógiai tanfolyamra, ahol sokat játszottunk, megtanultuk a játékvezetés és drámatanítás módszertanát.
Imádtam! Gabnai Katalin, a magyar drámapedagógia „nagyasszonya” is tartott előadást, mely mély benyomást tett rám. A „Lánchídban” én építettem ki az új iskolai könyvtárat, könyvtáros képzéseken is részt vettem. A diákoknak könyvtári szakkört vezettem, könyvtár-versenyekre jártunk. Ma is nagyon szeretek könyvek között létezni, a Katona Gimnáziumba is elsősorban könyvtáros-tanárnak vettek fel.
Csodálatos időszak volt az életemben, mert az iskolai könyvtár mindkét munkahelyemen ifjúsági klubként is működött, újságot szerkesztettünk, műsorokat próbáltunk, szavalóversenyekre készültünk, könyvtárhasználati ismereteket tanítottam.
Országos első helyezést értünk el egy könyvtári ismeretekre épített művelődéstörténeti versenyen. Az első színjátszóköröm a Lánchídban alakult, Morbid színpad néven, majd jött a Katona Gimnáziumban a még intenzívebb, még komolyabb színjátszás, amely egy versenykiírással kezdődött. Madách Imre: Az ember tragédiájának egy szabadon választott színét kellett előadni. Az „Eszkimó” színnel országos elsők lettünk.
- Mikorra teszed a „drámai” aranykort?
- Amikor Gábor fiam korosztályával dolgozhattam. Minden évben létrehoztunk egy-két színházi előadást, eljutottunk az Országos Diákszínjátszó Fesztiválokra, a Kamaraszínházban rendszeresen sikeres előadásokat mutattunk be! Választható lett a dráma az érettségin.
- OKTV-n indítottál diákokat drámából. Miből állt össze egy ilyen megmérettetés?
Érdekes tantárgy a dráma! Az érettségi és az OKTV is két részből áll: 50 százalék elmélet – színház- és drámatörténet és dráma-elmélet - és 50 százalék a gyakorlat, amely egy egyéni produkcióból, (vers, monológ, ének, tánc) és egy közös jelenetben való részvételből, illetve improvizációból áll. Volt idő, amikor emelt érettségit is lehetett tenni, ma már csak középszintű van, és az OKTV, amely viszont olyan magas színvonalú, hogy jó lenne, ha az egyetemi továbbtanulásba is be lehetne számítani!
- Úgy tudom, szinte minden évben a legjobb tízben benne voltak a tanulóid az OKTV-n.
- Szép sikereink voltak!
- Kimagasló a Színművészeti Egyetemre felvettek aránya is.
Igen, ez nagy boldogság! Csak a Katonából már tíz diákom végezte el a Színművészetit, és jelenleg is ott tanulnak többen. A Kecskeméti Műhelyből pedig ennek a duplája végezte el illetve végzi a színész képzést! Fájdalommal tölt el, amikor sok tehetséges tanítványom kihullik a felvételi rostákon, de végül is mindenki megtalálja a helyét valahol, hiszen sokféle színház-közeli munka van még. De aki más pályán hasznosítja a színjátszás során elsajátított képességeit, nekem az is ugyanolyan boldogság.
- Kicsit beszélgessünk a módszereidről? Hogyan építkezel?
- Mindig nagyon fontos a ráhangolódás. A foglalkozások elején mindig drámajáték van. Ez hozza meg az igazi motivációt. Szem előtt tartom, hogy a gyerekek nagy többsége nem készül színészi pályára, de jót tesz mindenkinek a képesség- és készségfejlesztés. A figyelem-koncentráció, a beszédkészség, a mozgásfejlesztés elengedhetetlen. Érzem, hogy meddig mehetek el. Soha nem erőltetek semmit. Ha valakinek nincs kedve valamihez, hagyom, aztán úgy is beáll magától a játékba. A dicséret a legnagyobb motiváció! A drámaórákon elsősorban a vidám hangulatban történő személyiség-fejlesztés a fő célom, de a rendezéseim során már a hiteles színpadi jelenlét, az összjáték, az önkifejezés bátorságának fejlesztése is fontos!
- Hogyan viszonyulsz a mai kamaszokhoz? Érzed köztetek a generációs szakadékot, amit az életünkben lezajló technológiai forradalom csak erősít?
- Engem nem idegesítenek a kamaszok, mert tudom, hogy tele vannak problémákkal. Igyekszem megérteni őket. Képes vagyok a rossz hangulatokat, rossz beszólásokat elengedni, viszont nagyon értékelem a humorukat, a kreativitásukat, az önálló véleményüket.
Szeretek vitatkozni velük, de elismerem, hogy sok mindent ők jobban, vagy másképp tudnak, látnak már.
Semmi baj, én is tanulok tőlük. De tagadhatatlan, hogy az ő világuk már más, mint akár öt, vagy tíz évvel ezelőtt a kamaszok világa. Gábor fiam közelebb van korban hozzájuk, talán ezért jobban tudja kezelni például a mobiltelefonos problémákat. Nemrégiben előadást is készítettek a gyerekekkel erről a témáról.
- Most jött el az ideje, hogy meghallgassuk azt a meglepetés felvételt, amit nemrégiben dr. Galuska László Pál főiskolai docenssel készítettem, aki amellett, hogy a kollégád volt egy időben, szövegszinten segítette a munkádat.
(Edittel meghallgatjuk a felvételt, dr. Galuska László Pál méltatja Edit drámapedagógusi tevékenységét, szakmai eredményeit. Szerinte a Katona Gimnáziumban Edit előtt nem volt példa arra, hogy valakit, vagy valakiket felvegyenek a Színház és Filmművészeti Egyetemre. Kitér arra is, hogyan indult el kettőjük közös munkája. Edit kérte fel, hogy írjon számára drámai szöveget a Fehérlófia mondából. Ezt követte Katona József egy kevéssé ismert színpadi művének dramatikus átirata a katonás színjátszókör számára, A rózsa, avagy a tapasztalatlan légy a pókok között címmel. dr. Galuska László Pál Orbán Editet mentorának, tanácsadójának tekinti, úgy érzi írói szárnypróbálgatásait nagyban elősegítette közös munkájuk. Ma az egyetemi oktatás mellett sikeres mesedarab és szövegírónak számít dr. Galuska László Pál. Főleg bábszínházaknak dolgozik.)
- Jaj, a kedves Galuska Laci! Jó barát és jó szemű-, tollú színházi ember. Érdekes hallani, hogy milyennek lát engem a szemüvegén keresztül. Köszönöm!
- Az előbb lejátszott méltatás végén elhangzik egy olyan felvetés, hogy az évek során nagyobb lesz mozgásos elemek túlsúlya a szöveggel szemben. Tudatos útkeresésnek fogható fel? Talán a mozgásszínház, a fizikai színház felé fordultál?
- Ismerem a mozgásszínházi technikákat, előfordul, hogy beépítem a rendezéseimbe, de nem erőltetem a dolgot, csak ha úgy látom, hogy igénylik a diákok, vagy éppen rendelkeznek valamilyen mozgásos tudással! És csak akkor, ha az előadás üzenetéhez, mondandójához többletet ad. A színpadi jó szövegmondáshoz nagy gyakorlat és tehetség kell, ők még nem színészek, csak „palánták”, ezért arra törekedtem mindig, hogy mindenki a képességeihez mérten kapjon megfelelő mennyiségű szöveget, amellyel megbirkózik, amellyel fejlődni tud. Mindig annak a híve voltam, hogy a gyerekekkel örömszínházat kell csinálni, tehát legyen sikerélményük. A munka kezdetén elsősorban a drámajátékra tettem és teszem a hangsúlyt, mint már említettem. Nem szeretek senkit elmarasztalni. Keresem a lehetőségeket, amikben minden gyerek ki tud teljesedni. A kötetlen mozgásokból gyakran születik meg egyfajta szabad játékstílus, amit aztán fel lehet használni az előadásokban. Számomra a legfontosabb a léleképítő tevékenység, amikor a gyerekek kudarc helyett sikereket élnek meg az együtt játszás során.
- Ennyi év után van már rutinod abban, hogy felismerd a kivételest, a tehetségest? Nálad is működik, amit a nagy színházi guruk állítanak magukról, ahogy belép valaki a színpadra, megmondják ránézésre tehetséges-e, vagy sem?
- Első ránézésre nem hiszem, hogy tisztességes dolog valakit beskatulyázni, hogy tehetséges, vagy nem, még azelőtt, hogy megszólalt, vagy mozgott volna a színpadon. A sok éves tapasztalat tanított meg arra, hogy a játék során figyeljem meg a gyerekeket. Hagyom, hogy kibontakozzanak, feloldódjanak, és a játékba való beleélés mélysége az, ami számomra biztosan jelzi a tehetséget. Egyszerű feladatokat is teljes átéléssel tud-e megvalósítani? De a képességek - figyelem, koncentráció, önismeret, beszéd - mindenkiben fejleszthetők. A tehetségest pedig még jobban terhelni kell, hogy fejlődjön! Minden jelentkezőre sok munka, játék és öröm vár a színjátszó-körben.
(A könyvespolchoz megy, levesz két könyvet. Az egyik Weöres Sándor Bóbita, a másik Petőfi Sándor Anyám tyúkja. Mutatja nekem.)
- Mindig ez a kezdet, a versek, mondókák! Ebből már sok minden kiderül!
- Hoztam neked még egy bejátszást. Szeretném, ha meghallgatnád!
(Lejátszom Szigeti-Lőrincz Laura volt katonás és színjátszókörös, ma budapesti joghallgató kedves szavait. Laura 11 éves korától egészen az érettségi évéig járt a foglalkozásokra, több darabban közreműködött szereplőként, színházi fesztiválokon vett részt a gimnáziumi évek alatt. Edit támogatásával számtalan szavalóversenyen végzett helyezettként. Megköszöni a törődést, amit Orbán Edittől és Sárosi Gábortól kapott. Kiemeli a jó légkört, a türelmet, az odafigyelést, a sok élményt, amit ez a közösségi lét nyújtott hosszú éveken át számára. Hálás szavakkal köszöni meg a sok éves beléfektetett munkát és biztos benne, hogy a pályáján segítségére lesz a drámajáték során elsajátított magabiztosság, a kommunikációt segítő és fejlesztő jó gyakorlatok.)
- Azt hiszem Szigeti-Lőrincz Laura sokak véleményét tolmácsolta.
- Ez nagyon jólesett! Köszönöm. Sok szép közös élményünk van. Drága Laurám szavai eszembe juttattak egy emléket, amikor a nyugdíjba vonulásom alkalmával egy nagy köszönet-meglepetés műsorral kedveskedtek a tanítványaim, barátaim! Úgy kezdődött, hogy egy csodálatos, Nagy László verseiből szerkesztett műsorom bemutatójára kevesen jöttek el. Kicsit rosszul is esett. Hívtak, hogy menjek át a Ciróka Bábszínházba egy jó műsorra. Kiderült, hogy összebeszéltek a hátam mögött, és meglepetés-bulit szerveztek a volt és akkori színjátszósok. Tele volt a nézőtér, hatalmas taps fogadott! Először azt hittem tréfálnak, de aztán megértettem mi történik. A régi szereposztásban eljátszották a Weöres Sándor Psychéjéből készült előadásunkat! Sírva néztem végig! Aztán felvételről vetítették le azok jókívánságait, akik nem tudtak eljönni. Az előadás végén hosszú sorban jöttek a kedves tanítványaim, hogy mindenki újra megölelhessen! Az előtérben egy hatalmas befőttes üveget tettek ki középre, és színes papírokon kedves üzeneteket írtak bele. Tele lett vele az üveg. Őrzöm.
- Hányan lehettek az egybegyűltek?
- Pontos számot nem tudok, de több százan. Azt gondolom alig hiányzott valaki a régi tanítványok közül. Nagy boldogságot okoztak nekem. Talán az ilyen pillanatokért is érdemes csinálni ezt az egészet.
- Van rálátásod a mai tendenciákra? Mi a véleményed az osztálytermi színházi kísérletekről?
- Az osztálytermi színház jó dolog, mert minden hasznos, ami „színházzal” nevel.
- Csodálatos életpályát jártunk be, de még vannak kérdéseim. Szeretném, ha fiad, Sárosi Gábor pályakezdéséről és szakmai kiteljesedéséről is beszélgetnénk. Mit gondolsz, mi lehet az ő első színházi élménye?
- Gábort nem kellett noszogatni, szívesen elkísért a próbákra. Még az általános iskola 4. osztályosa lehetett, amikor a „nagyok”, a Morbid Színpad egyik előadásán fontos beépített nézői szerepet kapott: egy vakus fényképezőgéppel egy bizonyos pillanatban villantani kellett, és ő ezt nagyon komolyan, pontosan és lelkesen csinálta. Befogadták a színjátszók. Barát lett. És láttam rajta, hogy boldog a feladattól! Talán ezzel kezdődött.
- Mondhatjuk, hogy színházi gyerek volt?
- Mondhatjuk. Sok barát, csavargás, játék, kutyák, kirándulások, vidám gyerekkor, de a Diridongó csoportnak is meghatározó szerep jutott.
- Volt egy ilyen színjátszóköröd?
- Igen. Azért, mert a Gabika osztálya alsóban egy elég eleven társaság volt. A tanító néni szidta őket a szülői értekezleteken, mi meg süllyedtünk bele a székbe a szégyentől. Végső kétségbeesésemben én vetettem fel, hogy csinálok egy színjátszó csoportot az osztályban, hátha javul a magatartás.
- Ez lett a Diridongó csoport.
- Sokat mondtuk a „Din-don diridongó-t” (Weöres Sándor költeménye), innen van a névadás. Jó emlékeket őrzök róluk. Azt nem tudom, hogy a magatartás javult-e az iskolában, de mi jókat játszottunk. Egyszer arra mentem haza, hogy a Diridongó csoport nálunk zenekart alapított, és amit csak találtak a lakásban, hangszert csináltak belőle. Teljes átéléssel zenéltek. Más talán nem hagyta volna, de nekem nagyon tetszett a dolog.
- Hogyan élte meg a fiad gyermekként, ha este nem voltál otthon, mert más gyerekkel színházat csináltál?
- A foglalkozásokat délután tartottam. Esténként otthon mesét olvastam, diafilmeket vetítettünk. Imádták mind a hárman. Nem tekintem magam megengedő szülőnek, de túl szigorú sem voltam. Inkább próbáltam következetes lenni, és szerettem a rendet az életünkben. Ha Gábor valamit elkezdett, három évig csinálnia kellett, mint például a zongorázás, vagy a néptánc. Aztán dönthetett, hogy akarja csinálni tovább, vagy nem.
- Most milyen jól jöhet ez neki a rendezéseknél?
- Elképzelhető, a színház minden művészeti ág olvasztó tégelye. Gábor életében fontos szerepet tölt be a zene, a mozgás, ez biztos.
- Mikor már a fiad is tagja lett a katonás színjátszókörnek belefolyt ez a fajta attitűd, mondjuk egy főpróbás héten, a hétköznapokba? Szakmáztatok otthon?
- Szerintem otthon normális családi életet éltünk. Próbáltam minden gyermekemet az érdeklődése, a képességei szerint irányítani, segíteni. Beszélgettünk a színházi munkánkról is, de nem kizárólag arról. Annyi minden történik ám egy három gyermekes családban!
- Hányszor próbáltátok meg a színművészeti egyetemet?
- Csak egyszer jelentkezett Gábor, el is jutott a harmad rostáig, aztán nem volt kedve többször. Jött a Barátok közt, a Katona József Színházban a komoly szerepek, a Tanítóképző, a Kertészeti Egyetem. Próbálkozások, útkeresések.
- Te anyaként hogyan élted meg a sorozat idején a túlzott ismertséget, a celeb-létet?
- Furcsának is gondoltam a helyzetet, meg szórakoztatónak is egyszerre. Az utcán odaköszöntek nekünk: „Szia, Ferikém! Hát élsz még? Minden rendben?” Engem nem zavart, Gábort inkább.
- Aztán hazatért, és színjátszó-köröket szervezett, megalapította a Diákszínjátszó Műhelyt, a városnál is kapott szervezői feladatokat.
- A fiam rendkívül intenzív életet él, mindent szenvedélyből csinál, jó a szervezőkészsége. Nekem mindig öröm látni őt a gyerekek között. Rendkívül türelmes, kedves, ahogy Laura mondta. Sokszor én pörögnék türelmetlenül, de a fiam csendre int. Ezen néha vitatkozunk, mert szívem szerint sokkal feszítettebb tempót diktálnék. Szeretem a rendezéseit, nagyon expresszívek, erőteljesek. Van egy sajátosan fanyar humora, amit meg egyenesen imádok. A fiatalokkal rendkívül empatikus, odafigyel a problémáikra, rendezései közben rendkívül alapos, türelmes. Fiatalabb koromban lehet, hogy én is lassabb és türelmesebb voltam.
- Viszi tovább a tanultakat, és járja a saját útját.
- Felismerem magam a munkáiban, de azt is látom, hogy ő hol kezdődik benne, ami már nem én vagyok, nem az én látásmódom, de jól van ez így. Sőt! Legyen is így!
- Kikéri a véleményed?
- Mindenképpen, meghallgatja és kíváncsi rá. Ennek örülök. És én ugyanígy kíváncsi vagyok az ő véleményére mindig.
- Gazdag életpálya a tiéd, aminek láthatjuk a folytatását a fiad tevékenységében. Van-e valami, ami kimaradt, amit nagyon szerettél volna, de nem sikerült?
- Ha visszatekintek, egy izgalmas és mozgalmas életpályát látok. Nem sikerült azonban biztonságos anyagi háttérrel elindítani a gyermekeimet az életbe. Ez bánt. Mind a hárman értelmes, lelkes, becsületes, munkából élő emberek, mégis sokat küzdenek az anyagi biztonságért. Mit sajnálok még? Gábor nagyon szeretett volna létrehozni a régi kamaraszínház épületében egy színjátszó bázist fiatalok számára, de erre nem kapott lehetőséget a tulajdonos állami vagyonkezelőtől, pedig sok hasznot, örömet és dicsőséget hozhatna ez a városnak.
Orbán Edit a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán diplomázott 1975-ben magyar-ének szakon, majd a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen drámapedagógia és színházelmélet szakon 2000-ben. Áldozatos munkáját díjakkal, elismerésekkel jutalmazták, melyek közül Edit a Radnóti-díjat tartja a legfontosabbnak.
Szöveg: Kávai Katalin
Fotók: Rajnai Attila
