- Évtizedeket töltött Kecskeméten, szakmai pályafutása mégsem innen startolt el.
- Az egyetemi évek után - ahol néprajz és népművelő szakon végeztem - elsőként Tiszaújvárosban egy újonnan létrehozott helytörténeti gyűjtemény megalapozója és vezetője voltam, majd az Egri Vármúzeumban dolgoztam. Több szempontból is fontos állomás volt ez utóbbi: egyrészt sikerült a régió még élő és átalakuló kisvárosi, vidéki kultúrájának gazdag mindennapjaiba betekintenem, másrészt itt kóstoltam bele először a videófilmkészítés és a fotózás tudományába. Emellett ebben az időben kezdtem erőteljesen kutatni a hagyományos és újkeletű játékkultúrát, s az ehhez kapcsolódó szokásokat is, mely tudásomat később, Kecskeméten tudtam kamatoztatni.
- Ki csábította Kecskemétre?
- Budapesten egy népművészeti egyesületi összejövetelen találkoztam dr. Bánszky Pállal, az akkoriban nyílt Szórakaténusz Játékmúzeum megálmodójával, aki legendás alakja volt a magyarországi művelődésnek, s akit én is igen tiszteltem. Hívott, hogy dolgozzak velük. Nem sokat gondolkodtam, mert nagyon együtt rezegtünk Pali bácsival, és éreztem, tudtam, ez nagy lehetőség és egyben kihívás is számomra.
A Szórakaténusszal számos kollektív szakmai díjat nyert.
- Önt a legtöbben a Szórakaténusz Játékmúzeum vezetőjeként ismerik. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?
- Mivel a Játékmúzeum élére akkor kiszemelt vezető fővárosi ajánlatot kapott, szükség volt egy szakmailag érzékeny, végzett muzeológusra - így lettem én a Szórakaténusz vezetője. Daliás, izgalmas, kihívásokkal és sikerekkel teli évek voltak ezek. Nem csak a város és a megye, de az ország egyik meghatározó kulturális központja voltunk.
Az európai nemezművészet fellegvára, a papírjáték-alkotás pedagógiájának kiinduló pontja, az akkori Magyarország vizuális nevelésének és a pedagógiai oktatás módszertanának központja volt a Szórakaténusz.
Legendás tárgyegyütteseket sikerült abban az időben megszereznünk, de Közép-Európa iparművészeti csodái és játékkártya kultúrtörténeti kincsei is akkor kerültek be a házba. Az a módszer és modell, amit a Szórakaténusz a zászlójára tűzött, azt eredményezte, hogy évente több tízezer látogatónk volt. Nagyszerű csapat voltunk, együtt lélegeztünk, együtt csiszolódtunk, tanultunk, okultunk.
- 17 év után azonban ismét máshova csábították.
- Budapesten a Néprajzi Múzeum főigazgatója (aki egyetemi ismerősöm volt) hívott, hogy a Kecskeméten kialakított szemléletet és emberléptékű szervező munkát próbáljam ott is meghonosítani. Ebben részéről és többünk részéről is volt egy adag illúzió, hiszen mindezt sokkal nehezebb egy fővárosi, merev, hierarchikus és bürokratikus görccsel működő kőmúzeumban véghez vinni. Ez a munka másfajta szakmaiságot igényelt, kevésbé a néprajzi, a vidékjáró néprajzosra volt szükség, de azért sikerült az előző évek tapasztalatát belevinni, az emberi kapcsolódásokat, önfejlesztő barátságokat, szakmai társulásokat átmenteni és működtetni. A 3 éves megbízatás után egy ideig iskolakönyvtáros voltam, majd ismét múzeumi közegben léteztem elsőként Nyíregyházán, majd Dombóváron. A következő állomás aztán ismét Kecskemét volt.
- Akkor már a Kecskeméti Katona József Múzeum munkatársaként dolgozott. Itt is néprajzzal, közművelődéssel foglalatoskodott?
- Ekkor egy újfajta fenntartói struktúra határozta meg a múzeumok életét, így komoly feladat volt számunkra, hogy újra gondoljuk a múzeum működését és új szakmai irányultságokat jelöljünk ki. Hamar kiderült, hogy rám leginkább az intézményközi, belső és külső kapcsolati munka terén van szükség. Ez abszolút szűz terület volt, nekünk kellett kitalálnunk és körvonalaznunk.
Diákvezérek
- Mennyire tekinti otthonának Kecskemétet? Milyen jellegű kötődése van a városhoz?
- Kecskemét egy nagy szerelem, ami semmi másra fel nem cserélhető. Nem csak inspiráló munkakapcsolatok, egy életre meghatározó szakmai eredmények, hanem nagyon sok ismeretség, eltéphetetlen baráti szál fűz a hírös városhoz. Jó szívvel gondolok a kulturális intézményekkel, a mindenkori művházzal és a civilekkel való együttműködésekre és azokra a szuverén alkotókra, akik körül muzeológusként mindig ott ólálkodhattam, s akikkel a kiállításokban együtt settenkedhettünk. E körökből olyan támogatásokat kaptam, melyek az életem nehéz időszakaiból kiemeltek vagy megerősítettek.
S bár már nem ott élek, a mai napig vannak szakmai feladataim a városban, részt veszek a Csiperó Egyesület munkájában, szerkesztem a Mélymerülés Utcalapot és összefogom a magyar-japán barátság helyi szervezetét.
- Ez utóbbi életre hívása is az Ön ötlete volt. Honnan jött?
- Egy alkalommal Budapesten találkoztam az akkoriban frissen alakult Magyar-Japán Baráti Társaság néhány kecskeméti tagjával, akikkel elhatároztuk, hogy ezt otthon is meghonosítjuk. 1993 tavaszán egy kultúraismereti sorozatot indítottunk, amelynek résztvevői egyre gyarapodtak: fotósok, művészek, sportbarátok, kertészkedők, cégvezetők, építészek és sok pedagógus. A két ország kormányzata 1994 nyarán pedig több magyar és japán várost „összeházasított”, s Kecskemét a tengerparti öblök, hegyek és a zöld alma városával, Aomorival társult hivatalosan. Ebben két nagyszerű kecskeméti polgár, Illés Attila és Straszer András jeleskedett. A távoli testvérbarátság vezérfonala mindig az egymás értékeinek megismerése és a jövő polgárainak, az ifjúság kultúra alkotó szerepének erősítése volt. Pár hónap híján 27 éve, hogy megalakult és töretlenül működik egyesületünk. Japán példára egy évvel ezelőtt például kezdeményezői voltunk Kecskemét Nemzetközi Civil Kerekasztalának…
27 éve él a testvérbarátság Aomorival
- Magyar néprajzosként hogyan tudott megbarátkozni a japán kultúrával?
- Ha lenne még egy életem, szakmai szempontból ennek szentelném. Nem is gondolnánk, mennyi párhuzam és hasonlóság van a két nép gondolkodása, szokásrendszere, hiedelemvilága, nyelvi fordulatai között, sőt, a környezettel való bánásmód alapgondolataiban és a gazdálkodáshoz kapcsolódó szertartásokban is. Őszinte tisztelettel és csodálattal tekintek még ennyi év után is minderre.
- A Mélymerülés Utcalap is az Ön „gyermeke”. Milyen indíttatásból jött létre?
- 2019 végén jutott eszembe egy olyan művészeti újság indítása, amelynek elsődleges célja a mindenkori rászorulók segítése egy igényes, de nem szűkkeblű kultúrabarátság kiszolgálásával.
- Az Ön életéről minden elmondható, csak az nem, hogy röghöz kötötten élte. Miért nem tudott vagy akart sehol sem igazán gyökeret ereszteni?
- Szerencsés és végsősoron boldog embernek tarthatom magam: időről-időre megtaláltak az önkiteljesítő lehetőségek, feladatok. Terep- és emberközpontú személyiségként szívesen szegődtem a haza változatos táji értékeinek otthonos közvetítőjévé. Úgy, hogy mindezt a keletkezése és formálódása helyszínén ismerhessem és mutathassam meg. Csaknem mindenütt ismerős gyökerekre vagy már hajtásokra leltem - szeretteim mindenkori bizalmát magam mellett tudva.
A Csipero kapcsolat-feladat soha nem szakadt meg
- Mi adott erőt a folytonos újrakezdéshez?
- A szüleim az ország két különböző részéből származtak: édesapám egy Borsod megyei, hagyományaihoz ragaszkodó, katolikus bányászfaluból, édesanyám pedig egy bakonyi, kisnemesi, református családból. Életem első 13-14 évének telei és nyarai e két helyen teltek. A vidéki élet mindennapjaiban való természetes létezés során olyan rugalmasságot, nyitottságot és alkalmazkodóképességet szívtam magamba, mely a pályám különböző állomásain való létezésben nagyon sokat segített, s ennek köszönhetem, hogy nem voltak benne törések.
- Mi a véleménye a mai magyar kultúráról?
- Borzalmasan megosztott és szétdarabolt lett.
Az egymás őszinte segítése és a mások életében való nem kirekesztő módon való jelenlét óriási hiánycikké vált.
Az intézmények egymás ellen fordultak, a mindennapi működésükben a természetes szálak szétzilálódtak, az együttműködések logikája megszűnt. Mindez Kecskeméten is megfigyelhető, s a széttépett hálózatoknak köszönhetően kevésbé karakteressé vált a város kulturális élete. Nimbusza még létezik, de erőteljes újrateremtést igényelne. Én azonban fenemód optimista vagyok és hiszek abban, hogy a jelenlegi problémákat felismerve mindenki meglátja a maga felelősségét és feladatát, és valóban megindul egy fellendülés. Kecskemét és a kecskeméti emberek igazán megérdemelnék.
szöveg: Várkonyi Éva, újságíró, Kecskeméten él
Dr. Kriston-Vízi József
Budapesten született 1953.május 27.-én
Általános és középiskoláit Budapesten végezte. Egy év angyalföldi kulturális munka, majd egy újabb esztendő katonai szolgálat után a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre járt; 1975-77 között Kecskeméten és Bács-Kiskun megyében töltötte szakmai gyakorlatait. Népművelés-néprajz szakon diplomázott 1978-ban. Ettől kezdve négy évtizeden keresztül – egy rövid megszakítással – folyamatosan a hazai múzeumi kultúraközvetítés különböző intézményeiben (Tiszaújváros, Eger, Budapest, Nyíregyháza, Dombóvár s leghosszabb ideig Kecskeméten) tevékenykedett. Egyetemi doktori fokozatát 1984-ben szerezte a Palócföld játékkultúrája disszertációval. Tanulmányútjait ösztöndíj, intézményi és saját forrás segítségével Közép-Európa és a kontinens több országában folytatta. A Szórakaténusszal számos kollektív szakmai díjat nyert. Több lokális és országos, valamint nemzetközi szakmai civil szervezet alapítója és tagja. Legújabb megbízatása a Dargay Lajos Művészeti Alapítvány és Kutatócsoport irányítása.
Elismerései: Szocialista Kultúráéért (1988), Kiss Áron Emlékérem, Millecentenáriumi Emlékérem (1996), Homo Ludens-díj (1997), A Közművelődésért Miniszteri Díj (1998), Szegedi Akadémiai Bizottság Bronz (1999), Pro Ludo-Díj (2006), Podmaniczky-Díj (2012), Pulszky Ferenc-Díj (2017), a Magyar-Japán Baráti Társaság Jubileumi Érme (2017).
120 tanulmány és 10 önálló könyv szerzője, további számosnak pedig szerkesztője. A salzburgi székhelyű Európai Tudományos és Művészeti Akadémia (EASA) 2003-ban választotta soraiba, ahol a Humán Tudományok Osztályának egyik magyar tagja. Regisztrált múzeumi szakértő, 2005-től a múzeumi főtanácsos címet viselheti.
