Keserű Józsi nyakát mindig a vállai közé húzta, hátát púposra görbítette. Rövid, gyapjas haja, túlságosan magas homloka, aránytalanul hosszú arca nem volt bizalomgerjesztő. Szemhéját mindig félárbocra engedte guvadt, savószínű, fénytelen szemein. Száját sokszor elnyílva felejtette, ilyenkor nyáladzott egy kicsit. Neki nem kellett reggel hétkor sorba állnia egy bögre teáért, vajas kenyérért, mint a többi ingyenes gyereknek. Nagynénje még tízórait is csomagolt számára, amit rendszerint kedvetlenül nyámmogott el az udvaron a pinceajtó mögé húzódva. Utána csak ácsorgott tovább a falnak dőlve, péklapát kezeiben gyűrögetve a szalvétát. Osztálytársai nem bántották. Keserű Józsi valójában nem is létezett az önző kis univerzumukban. Aztán május felé hirtelen megváltozott a viselkedése. A születésnapján az első óra matematika volt. Szokás szerint elégtelen lett a röpdolgozata. Máskor ezen meg se rezdült, tudta, hogy szánalomból addig kérdezgeti Lidi néni, amíg be nem tud írni neki egy „kiskettest”. Általában megadóan tűrte az ezzel járó procedúrát, csak nagy fejét ingatta. Egyik lábáról a másikra billegtetve magát bölény nyugalommal kérődzött. Azon a bizonyos születésnapon azonban Keserű Józsi fellázadt. Őrjöngve széttépte a fénymásolt lapot, amelyen nagy piros egyes és a tanárnő aláírása díszelgett. Felugrott a helyéről artikulálatlanul ordibálva kirohant az osztályból, mint a karámból kitörő habzó szájú bika, meg sem állt az iskola bejáratáig. Kirontott a levegőre, a szabadságba. Rohant végig a piros-sárga színekben ünneplő tulipánsor szegélyezte keskeny betonjárdán egész a kapuig. Tépte, cibálta a kilincset, míg nem a zár engedett. A gyerek többé nem került elő. Félő volt, hogy belefulladt a lápba. Keserű Józsi lelke bizony ott fog kísérteni éjszakánként a tőzeges mocsár felett bajára az egész falu lelkiismeretének, hogy hagyták ebek harmincadjára jutni a szerencsétlen gyereket. Csak a jó édesanyja lelkiismeretét nem bántotta semmi, pedig ő volt okolható a történtekért. Keserű Józsi nem átallotta felkeresni az anyját a születésnapja előestéjén, hátha szólna hozzá. Tán még rácsos pitével, vagy lekváros kiflivel is megkínálja, meg tejszínhabos kakaóval a piros pöttyös gyermekkori csempe bögréjében. Ezeket gondolta a mindig görbe hátú Keserű Józsi, amint befordult a kiskapun. Rögtön meglátta az anyját, ahogy az éppen a mosogatólét zúdította ki a szomjas, alföldi homokra. Mosolyra húzódott a gyerek mindig konokul hallgatag, keskeny szája. Az anyja is észrevette. Egy pillanatra megmerevedett kezében a vájdlinggal, majd hirtelen besirült a kiskonyhába. Kapta a piszkavasat, és ugyan olyan konok, szótlan szájjal, mint a fiáé, ment neki a gyereknek. Ütötte, ahol érte. Csak a pálinka szagú lihegése tutult Keserű Józsi fülébe, ahogy mind mélyebbre hajlította amúgy is görbe hátát, míg végül leroskadt a mosogatólé áztatta, sáros földre. Lapát kezeivel próbálta busa, idomtalan fejét védeni. Szerencsére az anyja hamarabb fogyott ki a szuszból szétcigarettázott tüdejével, mint hogy agyonverhette volna. A fegyverszünetet kihasználva négykézláb mászott odébb, majd kiiszkolt a kertkapun. A csalitosban, a tündér szoknyákkal díszített bodzabokor alá feküdt, és csak fetrengett kínjában. Nyüszített, mint egy vizes dézsába dobott kölyökkutya. Keserű Józsi három testvére az anyjával élt, de csak a legkisebbet, az új apától valót engedték be a meleg szobába magukhoz. A mási kettő kint aludt még télvíz idején is a fűtetlen kiskonyhában. A tanító vitt nekik meleg ruhát, cipőt. A családsegítős szerzett egy kis fatüzeléses vaskályhát. A gyerekek szedtek maguknak fát a közeli erdőben, ha nem akartak megfagyni. Nem csoda, hogy az Ábelnek vesemedence gyulladása lett. Szerencsére időben észrevette a gyermekorvos, így kikezelték. A területi védőnő a saját pénzén váltotta ki a gyógyszereit, mert az anyja az önkormányzatnál erre a célra felvett segélyt elitta a nála tíz évvel fiatalabb szeretőjével. Ábel a következő évben első lett a tavaszi futóversenyen. Keserű Józsi is jó futónak bizonyult, mert senki nem talál rá két napig. A második éjszakán az éhség Kasza Zsuzskáék tanyájához hajtotta, ahol megdobálta kaviccsal az ablakot. Zsuzska mamája semmit sem szólt, amikor észrevette, hogy a lánya egy tányér káposztás tésztát próbál kicsempészni a disznóól mögé. A körzeti megbízott is tudott az ügyről, de falubeli lévén ő is csak várt, mert nem akarta beugrasztani a gyereket a végtelen nádrengetegbe, ahonnan nincs út visszafelé senki emberfiának már ebben az életében. A gyerek azért nem volt egyedül, egy rühes kóbormacska mellé szegődött. Szerencsére épp azon a héten eső sem esett, habár jót tett volna a zsendülő vetésnek, konyhakerteknek. Végül a gyerek a hetedik nap hajnalán beállított a nagynénjéhez, akinek soha nem adott a Jóisten saját gyereket. Kifürdették a koszból, majd aludni küldték. Soha többé nem emlegették az esetet. Józsiból aztán épületács lett. Fönt a tetőn senkit sem aggatott a szótlanságával.
Kávai Katalin 1966-ban született. Magyar-történelem szakos tanár és fejlesztőpedagógus. Rendszeresen jelennek meg novellái folyóiratokban.
