- Milyen órás emlékei vannak gyermekkorából édesapja révén?
- Rengeteg élmény köt apám műhelyéhez, melyet egy kalocsai zsidó órásmester özvegyétől vásárolt meg, miután az izsáki órásműhelyét az oroszok lelketlenül kifosztották. Iskola után minden nap hozzá vezetett az utam, a pult mögötti sufni részben megírtam a leckéimet, apám pedig - munkája közben - kikérdezett. Én meg figyeltem, segítettem, szívtam magamba a szakma fortélyait. A két világháborút testileg és lelkileg is megsínylő generáció volt az övék, gyermekként mindig érdeklődéssel hallgattam, ahogy apám és az üzletbe bejáró barátai, ismerősei, vásárlói a boldog békeidőkről nosztalgiáznak.
Velem, kisgyerekkel sokat tréfálkoztak az idősebbek, én éppúgy fontos „kellék” voltam az órásműhelyben, mint az órák, az asztalok vagy épp a szerszámok, s az én életemnek is elszakíthatatlan részévé vált ez a miliő.
- Mikor érezte azt, hogy Ön is ezt a mesterséget szeretné művelni? Volt egy meghatározó élmény vagy fokozatosan érett az elhatározás?
- Szépen lassan csorogtak belém és ülepedtek az események, tapasztalások, s így vált magától értetődőnek, hogy én is órás leszek. Apámtól csak azt hallottam gyerekkoromban, hogy ez a legszebb szakma, ami csak létezhet, ráadásul az orvos, tanító, pap és a gyógyszerész mellett azon hivatások egyikének számított, melyet elismertek és tiszteltek egy faluban.
- Nem vezetett egyenes út a mai Hornyik János körúti üzlethez.
- Kalandos, útvesztőkkel tarkított évek voltak. Nem voltam könnyű helyzetben, hiszen akkoriban egyáltalán nem volt kiadó üzlethelyiség.
Az órásmester vizsga letétele után 1968-ban Farkas István régi órásmester „Don-kanyarban” lévő üzletét vehettem át. Ide, a Kada Elek utca 1. szám alá kaptam meg az első és egyben utolsó iparengedélyemet.
Ezt követően a Sarkantyú utcai albérletemben dolgoztam, az akkori házigazda engedélyezte ezt, az ablakon adtam ki az elkészült órákat. Később a Széchenyi városban béreltem szárító helységet, s ott folytattam a munkát. Ebben az időben fedeztem fel egy kicsi, üres helyiséget az Arany János utca egyik átjáró udvarában, a Lordok háza építésekor. Hosszabb utánajárás után sikerült kiutaltatni a megyeházán ezt a helyiséget műhely céljára. Ezt a meglehetősen elhanyagolt, romos épületrészt saját erőből, baráti segítséggel felújítottam, átalakítottam és itt működtem 1985-ig. Ekkor kezdődött a Hornyik János körúton az Iparos és Kereskedőház építése 12 üzlethelyiséggel. Jelentkeztem az épület homlokzatára szánt világóra ötletével, melyet elfogadtak és így az alatta kialakított helyiség lett az én végleges műhelyem és üzletem.
- Amikor a szakmában komoly tapasztalatot, a városban kellő ismertséget sikerült szereznie, megjelentek az életünkben a kvarcórák. Hogyan fogadta ezt?
- Pozitív váltásként éltem meg a kvarcórák betörését a piacra, örültem ennek a technikai vívmánynak, hiszen pontosabb és jobb órákat tudtak készíteni kvarcból, ráadásul ez még békében megfért a hagyományos órákkal. Sajnos be kellett látni, hogy ha egy kvarcórát leteszek, az egy év múlva is működőképes lesz, ellentétben egy kézi felhúzós vagy automata órával, mely egy vagy két nap után megáll és oda a pontos időnek. A tudásunk azonban hiányzott ezen órák javításához, melyet külföldi tanfolyamokon tudtunk felszedni. Apámnak egyik, Délvidékről származó tanulója mesélt először nekünk a svájci képzések lehetőségéről.
Én 1975-ben vettem részt először ilyen tanfolyamon, a magyar órások között elsőként. Ott kaptam életem első kvarcóráját is, alkatrészeire szétszedve egy dobozban, nekem kellett összeraknom.
Később a tudás mellé minden szükséges eszközt, többek között egy kvarcszabályzó műszert is beszereztem külföldről. Ezt követően még két alkalommal tudtam részt venni újabb képzéseken, 1978-ban és 1982-ben.
- Mi a véleménye az okosórákról, ezek már behozhatatlan távolságra állnak a klasszikus órás mesterségtől?
- Igen, ezekhez én már szólni sem tudok. Valójában szerencse, hogy most jöttek divatba, amikor egyébként is vissza szeretnék vonulni, mert ez szerintem minden órásmester pályafutásának a végét fogja jelenteni. Nincs már szükség a mi tudásunkra.
- A fogyasztói társadalom teljes mértékben rátelepedett a mindennapjainkra, gondolkodásunkra, szinte sulykolják belénk, hogy ne javíttassuk a tárgyainkat, hanem vegyünk újat. Ön nem állt be a sorba, évtizedek óta becsüli és gyűjti a régiségeket. S nem csak az órákat.
- Az elmúlt korok régi tárgyait komoly értéknek és szépségnek tartom, ragaszkodom hozzájuk és képtelen vagyok megválni tőlük. Órából a múzeumban kb. 800 darab van, de nagyjából még egyszer ennyi van a birtokomban. Ha meglátok egy olyan darabot az ócskapiacon vagy bárhol jártamban-keltemben, amilyen nekem még nincsen, nagyon nehéz megállnom, hogy ne vegyem meg.
Vonzanak a motorok és a régi autók is, hat motorom van, s a mai napig az udvarunkon áll az 1979-ben vásárolt Ladám és egy Trabant is.
De nem minden órás gyűjt ám, apám sem tette, mindössze egy egyszerű vekkeróra volt az otthonunkban.
- A szakmán belül melyik típusú munka áll Önhöz a legközelebb?
- Tulajdonképpen mindegyik. De ha ki kell emelnem néhányat, mindenképp az antik, bonyolultabb szerkezetű órákat említeném. Ilyen volt például a vajai Vay Ádám Múzeum 65 számlapos világórája, amely több mint 100 éves, Mayr Gyula győri órásmester keze munkáját dicséri. Jellemzően több alkatrésze elkopott, tört, melyeket pótolni kellett - igazi szellemi és fizikai kihívást jelentett. A közelmúltban egy másik, szintén győri, az 1700-as évek elejéről származó állóóra javításán dolgoztam, mely ugyancsak szívügyem volt. Ezt a szépséges órát működő állapotban meg lehet tekinteni a bakonybéli Bencés Szerzetesrend kiállításán. Nagyon sok mechanikus toronyórát, faliórát és állóórát javítottam és állítottam helyre. Mindemellett több, nagy szerkezetű, toronyóra méretű elektromos órát is készítettem.
Ezek például a kecskeméti városháza homlokzati órája, a Hornyik János körúti üzletházon látható világóra, a parkban található virágóra vagy a Katona József Könyvtár auláját ékesítő monumentális falióra.
- Ma többnyire mivel foglalkozik, milyen munkákkal foglalatoskodik?
- A korábbiakhoz képest elenyésző mennyiségben még javítok hagyományos, mechanikus és automata órákat, szocialista időkből származó orosz időmérőket, mely nagyjából az én kapacitásomat ki is tölti. Ezeket a gazdái többnyire nosztalgiából tartják vagy megörökölték szülőktől, nagyszülőktől, illetve a tehetősebb réteg vesz és hord ilyen órákat. A kereskedelemmel és a toronyórákkal kapcsolatos feladatokat már egy ideje átengedtem a gyerekeimnek.
- Mindkét gyermeke órás lett, Ön „fertőzte meg” őket?
- Ahogyan én anno, ők is belenevelődtek az órás szakmába, hiszen kicsi koruktól fogva ez vette őket körül. Csináltak vargabetűket az életük során, de végül mindketten kikötöttek az órásmesterség mellett. Zsolt fiamat a kezdetek óta be tudtam vonni a munkába, járt velem toronyórát javítani, elleste a készítésük fortélyait, s mindkettőjük keze munkája jócskán benne van a Hanga Óragyűjteményben is. A lányom, aki szintén órás, rendkívüli kézügyességgel bír, a gyűjteményem néhány alakos darabját például ő restaurálta, javította, festette. Ma már ő áll helyt az órásüzletben: javít, elemet cserél és a kereskedelmet szervezi.
- Miért alapította meg az országosan is egyedülálló óragyűjteményét?
- Szerettem volna ezt a kihalófélben lévő mesterséget, amennyire csak lehet, megörökíteni az utókornak. A gyűjteményünk 300 év történetét öleli fel, kb. 800 féle, különböző korokból és országokból származó óra „lakik” benne, de szerszámok, dokumentumok, kellékek, valamint édesapám eredeti műhelyberendezése is része a kiállításnak. Igyekeztem megmenteni, amit csak lehet, mert sajnos nincs messze már az az idő, amikor az utolsó órások is kihalnak és ezzel a szakma is végleg feledésbe merül.
- Melyik a kedvenc darabja?
- Nagyon sok óra áll közel a szívemhez. Egy ismerős, holland házaspár - akik sajnos már nem élnek – egyszer behozta hozzám javítani a fríz faliórájukat, rögtön beleszerettem a különleges, kb. 300 éves darabba. Néhány év múlva aztán sikerült jutányos áron megvennem tőlük, mely igencsak ritkaságnak számít, csak a bécsi és a furtwangeni óramúzeumban van ilyenből egy-egy darab. A nagytemplom első toronyórája is kedves számomra, melyet Farkas László érseki helynök bízott a gondjaimra, amikor Zsolt fiam elkészítette és beszerelte annak utódját. Ez a toronyórák között ugyancsak különlegesnek számít, működése a londoni Big Benéhez hasonlít: külön szerkezet működteti benne a pontos időt, és külön egy, ami a toronyórákat hajtja. A kedvencek megemlítésekor nem maradhat ki az inas koromból származó két madaras óra sem, melyet apám egyik idős, tűzoltó ismerőse hozott be javításra az 50-es években az üzletbe, s végül 300 Ft-ért sikerült megvennünk tőle.
- Nem könnyű út vezetett a mai napig, számos elképzelését gáncsolta el vagy tette küzdelmessé a sors. Mi volt az a motivációs erő, ami a nehézségek ellenére sem engedte, hogy letérjen az útról?
- Órás szellemben nevelkedtem, ezt láttam lehetőségként a családban. Ebben a szakmában láttam fantáziát, annyira régóta szívtam magamba az órásmesterséget, s olyan sokat tettem a tudásom, tapasztalatom megszerzésébe, hogy elképzelhetetlen lett volna, hogy más felé forduljak. Pedig voltak csábítások, akár az építész szakmában, akár az oktatás terén, de nem elég erősek, hogy eltántorítsanak.
- Milyen órát hord?
- Egy Seiko kvarcórát, mely a japánok egyik legjobb órája. Külsőre úgy néz ki, mint egy hagyományos, felhúzhatós óra, azonban rendelkezik a kvarcórák számomra fontos és hasznos funkcióival is. Van benne intelligens naptár, stopper, visszaszámláló, ébresztő. Megbízható társam ez az óra immáron több, mint 20 éve. Korábban orosz és svájci karórákat is használtam (Moszkva, Pobeda, Rakéta, Doxa, Marvin, Longines, IWC), ezek ma is működnek, de már nem hordom őket
- Pontos ember Ön?
- Természetesen, ha fontos ügyben kell valahol megjelennem vagy egy időponthoz alkalmazkodnom nem veszem félvállról, igyekszem a megbeszélt időpontban megjelenni, de nem vagyok kényszeresen időmániás, nem nézem a mutatókat, hiába élek órák között.
- Mi tetszik Önnek az órában, mint eszközben, mi az, ami több mint öt évtizede a bűvöletében tartja?
- Leginkább a szerkezete, annak bonyolultsága fog meg a kezdetek óta, a belső értéke, aminek köszönhetően jár egy óra. Szeretem a ketyegésüket, a bim-bamolásukat, annyira hozzátartozik az életemhez, mint a lélegzetvétel. Persze a külső szépség is el tud varázsolni. Csodaszép órákkal találkoztam már életemben, gyönyörű időmérőket alkottak szerte a világon a szakemberek, ami engem a mai napig rabul ejt. Külföldön számos országban a mesterséget nem órás szakmának, hanem órás művészetnek hívják - teljesen joggal.
- Hogyan vélekedik az időről?
- Igaz az állításom: az órák miatt lettem órás, és az idő miatt lettem idős. Leginkább az az érzésem vele kapcsolatban, hogy megállíthatatlanul telik. Talán túlságosan gyorsan is. Persze nem panaszkodom, szerencsének tartom magam, hiszen nekem igen sok jutott belőle. Nagyon sokan a velem egykorú barátaim, ismerőseim közül már nincsenek velünk. Azoknak az életében, akik hozzám hasonlóan az 1900-as évek közepén születtek, rengeteg arcát megmutatta és számos változáson ment keresztül a világ. Ha tehetném, itt már megállítanám az időt, de végül is nem elégedetlenkedem, mert bár többször voltam a halál torkában, mégis itt lehetek. Rengeteg élmény és tapasztalás fért az eddigi 79 évembe és remélem, ha az időt és az óráimat nem is tudom megállítani, a mindennapokat lassabban és megfontoltabban megélve mégis kicsit lassíthatok az idő kerekén.
Szöveg: Várkonyi Éva, újságíró, Kecskeméten él.
Fotók: Gyenes Kata, kecskeméti fotográfus.
