Nehéz kérdések. A világ elképzelhetetlen mennyiségű valami, benne rengeteg felfedezni valóval, protonok, neutronok és elektronok kavalkádja, melyekből egész galaxisok alakultak ki csillagokkal, bolygókkal és holdjaikkal. Ilyen a Föld is melyen az élet is mint olyan, egyszer csak megjelent. Mi, az anyag legmagasabb rendű szerveződései, akik mára már lassan kilépnek a naprendszerből, társadalmakat hozunk létre, és uraljuk a bolygónkat. Sokszor rohanunk, így nincs időnk meglátni az olyan csoportokat, melyek nem olyan feltűnőek, mint mi magunk.
Az ember hálózatokban él.
Talán pont ezért olyan nehéz ez az időszak, mikor nem találkozhatunk barátainkkal, szeretteinkkel. Mindenkinek megvan a saját helye, a kapcsolat néhol megszakad, de összetartunk, ezért nehéz áttörni ezen a rendszeren. Mindenkinek megvan a saját célja, és van egy közös célpont is. Mindenki próbál megfelelni és lázadni egyszerre. Az érzések elképzelhetetlen kavalkádja ez. Ebben a hatalmas rendszerben létezem én is, egy élő valami, amiről nem tudnám megmagyarázni, hogy hogyan is létezik, miért gondolkodik. Talán pont ez a lélek, amely megmagyarázhatatlanul csak van. Habár még elég fiatal vagyok, azt hiszem van értelme körbetekinteni, és meglátni valami többet, mint általában.
Én a Tejútrendszer Orion-karjában, a Naptól számított harmadik bolygón, Európában, Magyarországon, Kecskeméten élek.
Úgy gondolom, mindenkinek megvan a saját célja, mellyel megpróbálja egy jobb hellyé tenni világunkat, miközben mindenki próbál megfelelni, stílusnak, társadalmi nyomásnak, mindennek, ami körülvesz minket, és megfelelésre kényszerít. Mindig meg kell vennünk a legújabb telefont, cipőt, órát, ami kezünkbe akad. Miért is tesszük ezt? A megfelelés kényszerít rá. Ha kilépünk ebből a megsemmisítő körforgásból, egy nagyon érdekes világ tárul elénk.
Most, a pandémia idején én azt vettem észre magamon, hogy ezek a kényszerek eltompultak. Nem muszáj a legszebb ruhát felvenni, nem kell mindig megfésülködni stb... Talán ez a jövő? Mindenki szeretne valamit, de egy nagy, külső nyomás ezt állandóan befolyásolja.
Ahogyan a korabeli arisztokrácia festményeken keresztül alkotott képet magáról, úgy nekünk is van egy jövőbeli festményünk. Hogyan fogok kinézni, milyen lesz a feleségem, hány gyerekem lesz, hol fogok dolgozni. Milyen törékeny ez a kép, egyszer jön egy világjárvány és az egész életünket átírja. Nem csak a jelenünket, de a jövőnket is. Én úgy gondolom, hogy a feleségemmel és gyerekeimmel külföldön fogok élni, és remélhetőleg olyan munkát találok, melyet én is élvezettel űzök majd, de sajnos mindennek van határa, mindennek valami keretet szab. Miért ábrándoznánk azon, hogy egyszer a Marson leszünk telepesek, hiszen a technikai háttér nincs meg hozzá. Még Nem véletlen a mondás, hogy bármi lehetsz, ami szeretnél, még előttünk a jövő, csak fel kell fedezni. Idővel minden megvalósul.
Mi is az idő?
Ez egy újabb nagy kérdőjel. Sokan úgy hivatkoznak az időre, mint az ember találmánya, ám amit mi találunk fel, azt általában irányítani is tudjuk. Sokkal inkább felfedeztük az időt, mint feltaláltuk, akárcsak rengeteg mást a környezetünkben: a tüzet, az aranymetszést, vagy éppen a mindenséget felépítő anyagokat. Az idő nagyon bonyolult. Van egyfajta rendszer, amiben gondolkodunk (1 nap=24 óra), amely nem is olyan messze, a Vénuszon már nem állja meg a helyét (1 nap=5832 óra).
Idő nélkül azonban elképzelhetetlen lenne az élet. Nem lenne sem jövő sem lenne elmúlás.
A Science Fiction műfajában gyakori a téridő kifejezés. Ez egy nagyon nehezen megérthető fogalom. Talán a legegyszerűbb úgy elképzelni, mint egy mindenséget beterítő fátyol, melynek állandó a szövete, ám ahol nagy gravitációs erő éri, mint egy bolygó vagy csillag, ott megnyúlik az anyag (lelassul az idő). Ezek alapján lehetséges az időutazás, csak a Földünknél kisebb vagy nagyobb gravitációjú helyre kell eljutni. Az időutazók már köztünk élnek, sőt mi magunk is azok vagyunk, bár nem úgy ahogy a legtöbben elképzelik. Akik a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) tartózkodnak, a földfelszín felett 3-400km-rel fél év elteltével 0,05 másodpercet nyernek az életükből. Amíg ennyire földhözkötöttek vagyunk nincs nagyon lehetőségünk kihasználni a téridő nyújtotta lehetőségeket, ám ha képesek lennénk egy űrhajót emberekkel felküldeni egy fekete lyukhoz, majd visszahozni a benne tartózkodó személyeket, azok valódi időkapszulát képeznének.
Ha már sodródunk az idővel, akkor lássuk is, hogy hova érkezünk. A múlt már csak ékes példa, a jelen az már van, a jövő az pedig az a játszótér, amit mi formálunk a saját szabályaink szerint.
Kicsit a jövőben is élünk, legalábbis mindig egy kicsit több jövőt tapasztalunk meg jelenként. Be kell látnunk, hogy lassan az összes előttünk álló idő bekövetkezik. Azért, hogy az unokáinknak élhető világot hagyjunk hátra, ehhez nekünk most kell tennünk. Sajnos viszont mi nem nagyon teszünk érte. Annyi műanyagot termelünk, ha az összes eddig legyártott műanyagot összegyűjtenénk, a kupac olyan magas lenne, mint negyvenkét gízai piramis egymásra téve. Az összes műanyag csak megközelítőleg 12%-át hasznosítjuk újra. Az a flakon, amit ma gyártunk, az az utánunk következő tizenhat generációt is szennyezni fogja. Ha kicsit odafigyelünk, hogy melyik terméket vegyünk meg, vagy éppen hol vásároljunk, rengeteget tehetünk a Földünkért. Ha nem találunk megoldást, akkor leolvadnak a jégsapkák, kibírhatatlan forróság veszi kezdetét, elfogy az oxigénünk a túltermelt műanyag miatt, megemelkedik az UV-sugárzás, és lassan el kell hagynunk ezt a szép kis bolygót, egy olyan égitestért, amin azt se fogjuk tudni, hogy hány óra van.
Ferenczi Levente Kecskeméten él, a Bányai Júlia Gimnázium tanulója
