Leves

- Nyomja már a csengőt, ha a néninek kell valami, mert az ő oldalán rossz! - azzal az ügyeletes nővér már kopogott is vissza a folyosón, ahol az esti műszakváltásra készülődtek. A lány meg csak morgott valamit, hogy hogyne, mikor a görcsbe rándult kezei még most is alig akartak engedelmeskedni az akaratának és a 26 fokban is rázkódott a vékony, kék kórházi takaró alatt. De legalább már nem zsibbadt a teljes teste és ezt jó jelnek vette, talán mégis túléli, ami a mentőben olyan lehetetlennek tűnt, amikor megfeszült izmokkal kapaszkodott a fiatal mentőtiszt barna tekintetébe és elveszítve minden kontrollt a teste fölött, csak annyit tudott kinyögni, hogy félek! Többnyire azért már sikerül kordában tartania ezt a szörnyet, de néha nem és úgy tűnik ezt most megint a néha.

Aztán eszébe jutott, hogy megkéri a fiút, hogy mondja meg ennek meg annak, hogy szereti, de ez egyszerre nagyon hosszú mondatnak tűnt és valahogy nem is odaillőnek, pedig a filmekben mindig ilyenkor hangzik el.

Csak ott naplemente van vagy lágy eső, most meg mindössze vaksötét a plexiüvegen át, de legalább nem kell tájleírással bonyolódni és akkor már azért is kurvára utálta magát, hogy még a saját haláltusáját is narrálja itt fejben, nem lehetne legalább végre ilyenkor kuss odabent, de ahogy a teste felett nem volt úr, úgy a gondolatai sem engedelmeskedtek.
- Nem találtunk semmi eltérést – ezt már az őrzőben mondja a doki a vizsgálatok és fél liter infúzió után, amitől lassan megint kezd kitapintható, stabil ponttá válni a világ, ami két órája még egy szürke csövön átrángatott testetlen fájdalom volt. - Kap még egy kis fájdalomcsillapítót, aztán, ha kész a záró, akkor hazaengedjük. Addig egyen egy kis vacsorát.
Még ki sem lép a doki, máris felcsendül a vékony hang a szoba másik sarkából: - Jó hírek?!
- Jók - zárná rövidre a lány, mert ugyan mégis mi a jó abban, ha az emberről időről-időre kiderült, hogy úgy beteg, hogy nem beteg. Hogy minden valós tünet és kínzó fájdalom mögött a nagy semmi áll. Vagyis az agya.

Sehol egy kiműthető vakbél, egy kifakadt fekély, elkóricált vesekő. Csak ez a roham. Ami hiába nem végzetes, minden alkalommal belehal egy kicsit. A félelembe, a tehetetlenségbe, a kiszolgáltatottságba és a szégyenbe. Hogy neki nem itt lenne a helye, hogy megint nem tudta megelőzni, kivédeni, feloldani, hogy csak elveszi az ágyat más elől, akinek igazi baja van.
 

Meghozzák a levest, de ő a fal felé fordult.
- Egyen egy kicsit aranyos! - kezd rá a néni.
- Nem vagyok éhes, köszönöm.
- De enni kell! Ráadásul ez tyúkhúsleves, az meg gyógyít!
Még vitatkozni sincs ereje. Megfordul és a jobb kezével felhúzza magát az ágyon, felül a gurulós asztalhoz és nézi a gyöngyöző levest, a tetején egy szárnnyal. Nem érti, hogy lehet egy levesnek így örülni. Hogy lehet bárminek is?
- Hopp, hát nem leettem magam – vigyorog a néni szemben és zöld inge aljáról elmaszatol egy foltot. - Nem baj, majd ha hazaérek kimosom – azzal cinkosan a lányra kacsint és egy nagy falat kenyeret tör magának.
Erre a lány potyogó könnyekkel a kanálért nyúl és enni kezd.

Eszébe jutott, hogy otthon teli a szennyes.