Az egykori pályatárstól, és talán nem esem túlzásokba, ha azt mondom, hogy jó baráttól, Bozsó János festőművésztől idéztem. És talán akkor sem esem túlzásokba, ha ezt az ars poeticát Szappanos István/a Tanár Úr/ Szapi alkotómódszerével állítom párhuzamba. Ez a „sommázás”, a külső látvány egyéni nézőpont, benső hangulat- és érzelemvilág szerinti összegzése, újrateremtése – ez az, amit itt most magunk körül látunk. Szántóföldek, folyópartok, virágzó fák: ugyanazon tájelemek mindig más arcukat mutatják felénk. Pontosabban mindig más arcukat mutatja meg nekünk Szappanos István ecsetje.
A napszítta alföldi táj fölött gomolygó zivatarfelhőket, a párás őszi alkonyon az ártéri füzeket átjáró szellőt, a bükkzsérci lankákat, de még egy fakéreg tanulmányt is egyaránt átjár az semmivel össze nem téveszthető oldott festőiség, a kiegyensúlyozott komponálásmód, és persze a bravúros, igéző kolorit, amely alkotásainak sajátja. Az a kolorit, ami olykor leheletfinom, máskor pedig sűrűn, vastagon felvitt és szinte már világít a vászonról.
Tájhangulatok ezek, mintsem tájképek, amelyekhez újra és újra szívesen visszatérünk saját élményeink és lelkiállapotunk függvényében. Nincs két ugyanolyan hangulat, lelkiállapot, nem tudjuk kétszer ugyanúgy megnézni ugyanazt a képet. Habár óvatosan kell bánni ezzel a hangulat szóval, ugyanis a 19. század második felében ezt már lefoglalták az édeskés, a giccs határát súroló tájképeket alkotó osztrák tájfestők Stimmungsimpressionismus névvel.
De itt szó sincs idealizálásról, édeskés manírokról.
Sokkal inkább harmóniáról és nagyvonalúságról, a mélységnek és magasságnak, a fénynek és sötétségnek a kibékítéséről, a természet nagyságának és végtelenségének megérzéséről. A természet végtelensége pedig rádöbbent bennünket a művészet végtelenségére is.
Az imént azt mondtam, hogy az éppen aktuális hangulatunk, lelkiállapotunk alapján sohasem tudjunk kétszer ugyanolyan szemmel megnézni, befogadni ugyanazt a látványt, műalkotást.
Azért is emelem ki ezt az újrakapcsolódást, mert a bemutatott közel 70 festmény és grafika gyakorlatilag a teljes életmű ívét lefedi, retrospektív jelleget ad a kiállításnak.
Vannak köztük már jól ismert alkotások és vannak újdonságok a közelmúlt terméséből. Azt hiszem, annyi kulisszatitkot elárulhatok, hogy Szapi megtisztelt azzal is, hogy a kiállítási anyag válogatásánál és rendezésénél is kikérte a véleményemet. Nem volt előre megbeszélt koncepció, de a válogatás alkalmával sorra olyan döntéseket hoztunk (ez a kép jöhet, ez nem), hogy valahogy kimondatlanul is abba az irányba haladtunk, hogy az anyag minél változatosabb, heterogénebb legyen. Bekerült számos már megismert és megszeretett, klasszikusan szapis kép és bekerült számos, a művészetéről kialakult kép vagy kategória – bárhogy is nevezzük – határait feszegető alkotás is. Hiszen saját bevallása szerint is szereti a kirándulásokat a festészeten belül. Ezt a változatosságot talán a mögöttem látható fal reprezentálja leginkább, ahol a technikák, méretek, műfajok, stílusok és hangulatok sokszínűségével találkozunk.
A lenyugvó nap sugarai által vörösbe burkolt táj mellett felbukkan egy jó vastagon, pasztózusan, festőkéssel felrakott, szinte gaugueni, paradicsomi bujaságot idéző, gazdag koloritú szántóföld.
Aztán a nyári hőségben a város dzsungelében, mint egy forró kohóban felizzó ember, aki először cseppfolyóssá izzad, aztán szinte légneművé párolog. Körvonala, mint egy délibáb éppenhogy csak kivehető a vöröses-narancssárga izzásban.
De itt van egy méretéből fakadóan is megkerülhetetlen mű, amely zenei ihletésre született, líraian expresszív, a gesztusfestészet határait súroló teljesen absztrakt alkotás, és szintén zenei ihletésű az a relief-szerű, háromdimenziós kollázs, amely egy hegedűt is magában foglal.
De ennek a sokszínűségnek, változatosságnak van még egy nagyon fontos összetevője, a humor, az irónia. Ezért döntöttünk úgy, hogy nem hagyhatjuk ki a nemrég született Véleményem a lakótelepről című kollázst.
Tehát a válogatás során kimondva-kimondatlanul is úgy gondoltuk, hogy legyen ez egy jutalomjáték, örömzene, amibe minden hang és hangszer belefér, hogyha az tisztán, hitelesen szól.
Ebbe az örömzenélésbe kapcsolódott be Prácser Edit a saját instrumentumán, a kerámián keresztül.
Ez az izgalmas együttállás egyébként már megtörtént egyszer Kecskemét kulturális életének egén, egész pontosan 31 évvel ezelőtt.
Megismerkedésünkkor Edit az első mondatainak egyike az volt, hogy a századforduló, ezen belül is leginkább a szecesszió bűvöletében él és alkot. A szecesszió vette körül akkor is, amikor 10 éven keresztül épületkerámiát készített, és a kecskeméti városháza tetejét restaurálta, és a szecesszió hangulata lengi be karcsú, nyúlánk, érzelmes, olykor érzéki kisplasztikáit is. Allegorikus alakok ők, akik egy-egy érzelem, hangulat megidézői, gondolat- és érzésvilág megtestesítői. Itt van például előttem két kompozíció, az egyik Modigliani, a másik Toulouse-Lautrec előtt tiszteleg, a kicsit hátrébb, a balerinákat pedig Degas szelleme lengi körbe. Én most mégsem ezekről a kecses, légies nőalakokról beszélnék egy kicsit bővebben – ez a légiesség egyébként Edit technikájából is fakad: fémoxidokkal színez és transzparens mázzal fed –, hanem egy sokkal robosztusabb, rusztikusabb, első pillantásra egy fatörzs asszociációját keltő munkájáról beszélnék. Egy ősöreg alak, aki egy famatuzsálem bölcsességével bír, arcán és kezén a barázdák, mint az évgyűrűk, ősi tudásról árulkodnak. Tavasszal, a vírushelyzet bizonytalan, embert próbáló időszakában készült ez a szobor, a múltat ismerő és a jövőbe látó a tudósalakja, aki kapaszkodót, bizonyosságot és kísérőt, vezetőt jelenthet a nehéz időkben. Edit figuráin egyébként is az arcok és a kezek mesélnek, ezek világlanak ki a sokszor egyszínű, díszítetlen, homogén testből. A lényeg, az üzenet a kezek és az arc játékából olvasható ki. Akár egy klasszikus barokk portrén, ahol a fekete öltözettel éles kontrasztot alkotó elefántcsont színű arc és kezek mesélnek igazán az ábrázolt személyiségéről.
Továbbá Mefisztó sötétszürkén magasodó alakja mellé, a bejárattól balra eső első oszlopra a rendezés során teljesen véletlenül egy Paál Lászlós, erdőmélyi hangulatot árasztó olajkép került. Ahogy viszont egymás mellé kerültek, rögtön egyértelmű volt az asszociáció, hogy Edit nyúlánk figurája mintha megszemélyesítője lenne az egymás mellett álló, magas, fekete-fehér, barázdált nyírfatörzseknek. Ha hetekig méricskélünk, sakkozunk az alkotásokkal, akkor sem biztos, hogy ez a párosítás eszünkbe jut, felfedezzük, meghalljuk ezen alkotások muzsikája közötti összhangzatot.
Ezekkel a gondolatokkal szeretnék jó nézelődést és további összhangzatok felfedezését kívánni!
Elhangzott 2020. augusztus 30-án délután a „Szapi ’75” kiállítás megnyitása alkalmával. A kiállítást Steiner Ágnes vezetésével az Itt vagyunk, támogatunk Egyesület valósította meg.
Meghívott vendégművész: Prácser Edit keramikus.
szöveg: Kovács Ágnes művészettörténész, Kecskemét
Fotók: Steiner Ágnes
A kiállítás egtekinthető: 2020.szept.14-ig, 15-19. között a Kecskemét, Rákóczi út 4. sz. alatt, az egykori SZIGMA Áruház termeiben.
